apacuka

Marathon majors – Így hívják a világ hat legnagyobb maratonfutás köré felépített rendezvényét. New York, London, Boston, Tokio, Berlin, Chicago. Minden futóban legalább egyszer megfogalmazódik a „jó lenne” – minimum az egyikkel kapcsolatban. Ha magáról az útvonalról még keveset is tudnánk akkor is elvisz minket a „40 ezer ember nem tévedhet” című gondolat. Berlin esetén még az útvonalnak is tudjuk egy fontos jellemzőjét – a világ leggyorsabb vonalvezetése maratoni távon (utoljára 2002-ben volt, hogy nem Berlinben döntötték meg a világrekordot). Ezek a dolgok piszkálták fel az érdeklődésemet nekem is.

Lepucolva a városnézős emlékeimet – mivel edzésem nem volt amire bármilyen ötletem lehetett volna ezért időterv nélkül vágtam neki. Ki nem mondtam, de úgy voltam vele, hogy mekkora mesteri lenne, ha már idő nem számít, de a második fele gyorsabb lenne mint az első. Az olyan „like a boss” vagy „öröm az ürömben” lenne.

Szállás 10 perc sétára a versenyhelyszíntől. A szervezők azt kérték, hogy próbáljunk menni 2 órával a rajt előtt. 75 perccel a rajt előtt indultam a verseny felé. Gondoltam, elég az nekem, hisz nem akarok csomagmegőrzőben hagyni semmit. Wc kis dologra ott a park, wc nagy dolgot meg nem visszük oda. Első bonyodalom a beengedő-kapunál volt. Nem a szervezők által adott szütyőbe pakoltam a reggelinek szánt kis nápolyikat meg ice teát.  Ha jól értettem a szabályt, akkor csak azzal a táskával lehet bemenni a rajtterületre. Kilépek a sorból, kiveszem a reklámszatyorból a legszükségesebbeket és beviszem kézben. Így már lehet. Fene sem érti – vagyis értem, csak … na mindegy.

42 ezer induló. Én az F zónából, mögöttünk már csak kettő. Ez felveti az öltözködés kérdését. Reggel hétkor egyhelyben állva más a hőérzet, mint kilenckor kocogva. A szervezők két dolgot tesznek ehhez a kérdéshez: 1) vihetsz olyan ruhát amit ott hagysz a rajtzónában (szurkolók távolsága számottevő), ezt ők összeszedik és szétosztják a helyi rászorulók között, 2) osztanak nylon mellényeket és nylon lepedőket. Az utóbbit használom. Az előbbihez kapcsolódóan az volt a véleményem, hogy köszi, nem. Városnézéseim megerősítették, hogy az ottani hajléktalanok öltözete nem összehasonlítandó a magyarokéval. Nem találtam volna fair-nek, hogy ha már adományozásra adom a fejem, akkor nekik adjam. Másik oldalról, amikor 2002-ben kint voltam nézőként és kicsit borongós időjárás volt és asics és adidas cuccokat dobáltak el a futók. Én csóró magyarként inkább azon gondolkodtam, hogy azért viszek táskát, hogy elhozzak egy-két darabot magamnak. Végül elengedtem ingyenélő ambícióimat és arra fókuszáltam, hogy oldjam meg a dolgot a lehető legkevesebb fázással.

A szállástól egy órámba telik elsétálni az F zónáig. Lezárások, terelések, tömeg, stb. Itt vettem észre, hogy rajt nem 9-kor hanem 9:15-kor. És ez még csak az eleje – az első hullám. Az F zóna a második hullámban van 9:30. A rajtzóna mellett végig volt rakva toitoi-okkal. Így gond nélkül lehetett menni, 2-3 emberes sorbaállással és teljesen kultúrált állípotban lévő wc-re. Beálltam a zóna végére – zónák szalagokkal elválasztva, két szalag, köztük szervezők – ekkor vettem észre hogy a G-ben megjelentek a 4 órás iramfutók. Aztán az F-ben is még néhány fekete lufis. Ekkor hoztam meg azt a döntést, hogy az leghátsó 4 órással megyek a feléig. Hagyok itt néhány másodpercet emészteni az infókat – edzetlenül. Legyen a második fele gyorsabb mint az első. Kezdés a 4 órásokkal. Így visszanézve – mekkora barom vagyok :-D

Elrajtoltunk.

Eseménytelennek mondanám. Lökdösődés, hely keresgetés előzgetés. Kocogok a lufi előtt, tudván, hogy mögöttük mindig nagyobb a tömeg. 3 kilóméternél fordulunk egy jobbossal a 6 sávról 4 sávra. Egyből megérezzük a lökdösődés intenzitásán (csak ezért tűnt fel). Próbálok annak szellemében helyezkedni, hogy tudom, hogy az iramfutó mögött mindig tömeg van, így inkább elé és forgatom a fejem. 5 kilinél eszmélek, hogy a frissítőpontok idejét lehet, hogy meg tudom fogni az iramfutón. Ennek örülve haladok tovább már 30 méter előnnyel a lufival szemben. Hűvös, árnyékos helyen kavargunk. figyelem a pulzusom, hogy 153 körül megyünk 5:30-as kilómétereket. Ezzel elégedet vagyok. Azt a szabályt fogalmazom meg, hogy felső plafon 155. Ezzel a komfortos tempóval megyek. Egészen 11-ig. Itt fordul egyet az út. Megint szélesedik. Kicsit fel lehet lélegezni a lökdösődésből (30 kilóméterig folyamatosan könyöklős helyharc volt). Ellenben kiértünk a napra. Legalábbis erre tudom fogni, hogy a pulzus felmászik 156 – 157 és lassítanom kell, hogy ne menjen feljebb. Folyamatosan forgatom a fejem, hogy mennyire van a lufi mögöttem. Zárkózik. Érzem, hogy el fog jönni a pillanat amikor döntenem kell. Csapom a kanyarokat amennyire lehet. (Kis kitérő – soha nem futottam még iramfutó mellett így nem tudom, hogy általános e, de az iramfutó volt az egyetlen akit előtt nyilt a tömeg. Kiabálta, hogy „pace” és az előtte egymást lökdösődő sporik automatikusan engedték el. Mint mentő a dugóban vagy mint kiskínai a józsefvárosi piacon miközben kiabálta, hogy „koci, koci, vigyá, koci” – hát így nehéz volt tartani a távolságot tőle) Utolértek. Jöhet a döntés: vagy megyek vele, nagyobb pulzuson (pro: van esélyem egy korrekt végeredményre, kontra: szinte garantált a pofára esés) vagy elengedem az iramfutót és tartom magam a pulzus alapján mért komfort zónához (pro: nagy eséllyel elkerülhető a drasztikus lassulás, kontra: lassú lesz már 20 kilinél). 17 kilinél kellett meghoznom a döntést. Emberi gyarlóságom –a büszkeség nyert. Menjünk vele legalább 20-ig. Úgyis el kaptam egy két mondatot, hogy egy perccel van belül a tempója a 4 óráson belül, akkor lehet ebből még 2 órán belüli első fél. Annyira tudtam még logikusan gondolkodni, hogy tudjam, ennél gyorsabbat nem fogok futni második felében. De valahogy nem tudtam elfogadni.

21 után az tartotta bennem a lelket, hogy 25-nél lesz olyan pont ahol gél-eket osztanak. Eldöntöttem, hogy ott raktározok. Szépen lassultam, nem akartam engedni 160 felé az órát – nagyon . 27-nél volt gél. csodát vártam tőle. Csoda elmaradt. Nálam legalább is. Biztosan túl sokan vártuk itt a mezőnyben. Kicsit enyhült a fájdalom és tudtam nyújtani a lépéseket, de nem jelentősen. Szerintem inkább csak az érzés volt meg. Egy gél elfogyott egyből, a terv az volt h a másik amit elhoztam, majd 35nél. Vagy ha jól bírom akkor 37nél. Az első zselé magasságában történt meg, hogy leszakadt a rajtszámom. Lenéztem valamiért magam elé és láttam hogy egy nagy adag fehér hab van a nadrágomon elöl. Na, mondom, ez aztán jól nézhet ki kívülről. Valószínű, hogy 10-ből 2 vagy 3 futó találkozott már ilyennel és tudja, hogy mitől van, de van itt még néhány ember akinek lövése sincs. Csak annyit lát, hogy habzó farokkal futok. Egy szó mint száz, gyorsan leszedtem, de véletlenül hozzáértem a rajtszámhoz, ami ennek következtében leszakadt. A rajtszám egy A4-es méretű papír volt és ugyan tapintásra úgy tűnt, hogy valami spec anyaga volt, de az én izzadási mennyiségemre nem volt felkészítve. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ott hagyom a p.csába, de valami azt súgta, hogy itt ezzel senki nem fog foglalkozni, én meg veszíthetek vele később, ha nincs meg. Szépen visszatűztem sétálás közben, aztán döcögés tovább. Művelet közben gyűjtöttem magamnak egy kis egóépítő visszajelzést – oké, elfutottam az elejét, de úgy frissítettem eddig, hogy nem ült még ki só a nadrágra, szóval a hidratálás legalább rendben van. De vissza a futáshoz. 33-nél éreztem, hogy vagy megeszem a második gél-t vagy akár sétára is válthatnék olyan lassú tempót kell mennem. inkább ettem. Itt néztem meg, hogy a gél kb 3 km-ig hat nekem. 20 perc ebben a tempóban. Asszem ezért nem géllel szoktam frissíteni általában – az összes pénzem rámenne… Szóval 33-tól azon agyaltam, hogy mit kell majd csinálnom a következő belassulásnál. Adta magát az egyetlen válasz – ennem és innom sokat az asztalokról. Ennek szellemében használtam innen a frissítőket. 40-nél volt még egy lassabb szakaszom (itt megint napon futottunk szerintem). 41 után fordulunk a Brandenbuger tor-ra J Itt dobtam el a végig cipelt kis félliteres flakonomat (célfotón ne úgy nézzek ki mint aki a kocsmából fut)(ezzel a flakonnal illetve centrumtablettákkal frissítgettem magam pluszba végig). Az utolsó kilométeren sem ritkult annyira a tömeg, hogy nagyon motivált volna, hogy megelőzhetek 1 vagy 2 embert. Az idő sem olyan volt, hogy valamihez nagyon közel, így nem maradt más mint még működő idegszálaimmal a fotósokra figyeljek. Nem volt nehéz dolgom, mert ültek a futók között és csak: célra tart – lő (reteszzár hang) – célra tart – lő. Durva volt látni és hallani egyszerre. Befutó. Óra megállít. Előkotrom a telefont, lefotózom az órám és hazaküldöm. Jelezvén, hogy végeztem. Ja, az idő valahol 4:23 fölött kicsivel.

Sétálunk ki a célzónából. Kapunk érmet. Araszol a tömeg kifelé. Egy lány sétál rövid ideig mellettem, szemem sarkából látom az arcát, hogy nagyon fókuszál. Mosolyogva kérdem tőle angolul, hogy „Ez az örömarca?” . Rám néz, üveges tekintettel, biccent fejjel, hogy ez az. Majd elpityeredik. Szuper. próbálom menteni a menthetőt, helló honnan jöttél. France – Hungary. pacsi aztán szét vállunk. Jóvanna, elfelejtettem, hogy mennyire el tud készülni idegileg az ember. Kapunk cél csomagot is, szerencsére ez sincs teledobálva prospektusokkal. Kérdezem, hogy hol vehetem át a cél polót – kordonon kívül és kell hozzá a rajtszám. Kifelé elkérik a chippünket – ami meglep mert sehol nem láttam erre utaló értesítést.

Összességében: nagy rendezvény amit érdemes átélni. Ha egyszer is felmerül benned a kíváncsiság szikrája, akkor lovagold meg. Vágj bele. Összehasonlíthatatlan.

 - az órám azt mondja a teljes szintemelkedés a pályán 30 m  - átlag pulzus 156 (85% - polár által meghatározott zónákban)  - Első marathonnak nem javaslom, mert sok olyan feladatot kell megoldani ami nem általános.  - Szkeptikus vagyok, hogy az élmezőnyt leszámítva mennyien tudják itt megfutni életük legjobbját. Itt nagyon sokáig kell menni tömegben és a helyezkedés, ritmusváltás nyírja az embert rendesen.  - El vagyunk kapatva itt Magyarországon versenyszervezés ügyében. Magyarországon a versenyző szájába kell rakni, hogy merre kell mennie, mit kell csinálnia. Berlinben belefér, hogy nincs idiótabiztosra megcsinálva az esemény (az én problémáim: beengedés, rajtszám, chip, póló) – meg lehet oldani mindent, de a versenyző kérdezzen. Én legalábbis nem a szervezőkben keresem a hibát ott ahol 40 000 embernek jó valami, de engem zavar.

Felkerült a berlini érem a new yorki mellé. És elkezdett motoszkálni bennem, hogy már csak 4 kell a 6 major-ből …

Legyen! Szülessen egy írás sikertelen versenyről is.

Egyrészt: észrevettem magamon, hogy engem is az motivál jobban ha megmutathatom, hogy valakinél jobb vagyok. Ha valaki olyan dolgot nem tud megtenni amit szerintem márpedig meg lehet. Hát legyen itt egy beszámoló azoknak akik ebben hasonlítanak rám. Egy beszámoló amibe mások is kapaszkodhatnak, hogy lehet ezt jobban is.

Másod sorban: vannak dolgok amik változtak. Legyen itt egy megemlékezés azoknak, akik rég jártak már erre és nem adták fel azon álmukat, hogy visszatérnek. Egyszer.

UTMB: 170 km, 10 000 m szintemelkedés felfelé.
Nevezés: gyűjtöget az ember pontokat kvalifikációs versenyeken és akkor leadhatja a nevezését. Ekkor sorsolás (kb 5000 jelentkező, 3000 helyre évente). Szerencsések bekerülnek. Kimaradtak pontokat gyűjtenek ismét, de következő évben már kétszeres szorzóval indulnak. Akit még így sem sorsolnak ki az ismét pontokat szed és harmadik évben sorsolás nélkül bekerül.

Én a 3 évet várok verziót nyertem meg.
Annó ott motoszkált bennem, hogy meg kéne nézni, hogy mit tudok úgy, hogy már tudom mi vár. Annyian beszélnek a második nekifutás nehézségéről – hátha rajtam nem fog ki ez a helyzet. Ez motiválta a sportolói énem. Magánemberként viszont megkaptam a legnagyobb áldást a 3 év során – született egy egészséges fiam. Ez utóbbi tény eléggé átrendezte az életem fontossági sorrendjét. Az UTMB ott volt/van a tervek között, de csak akkor vettem elő amikor otthon minden rendben volt.

Mivel ez egy sportolói beszámoló, így az ide tartozó rész lenne a felkészülés. Ezt ugorhatjuk is. Ilyen nem volt. Lehet ezt cizellálni, finomítgatni, heti kétszer másfél órát sikerült mozognom rendszeresen. Minden hetet úgy kezdtem, hogy „ezen a héten talán belefér még egy edzés”, de a legtöbb esetben ez csak álmodozás volt. Maradt a bizalom. Bizalom magamban és a hit, hogy az alapjaim jól le vannak rakva. Barátok kérdezték, hogy miben bízok ennyi felkészüléssel. Az egómban és a fájdalomtűrő-képességemben.

Kérdezheti bárki, hogy miért mentem ki mégis? Vannak azok a vélemények, hogy egy verseny megalázása ha felkészülés nélkül áll rajthoz a sportoló. Azért álltam rajthoz mert nem vagyok naiv azt illetően, hogy a bekerülési sorsolás irányított elvek nélkül zajlik. Márpedig ha vannak elvek, ami alapján sorsolnak,  akkor ha én szervező lennék, van/lenne fekete lista is. Ahova azok kerülnek akiket kisorsoltak, de nem jöttek el (vagy bármi más problémát okoztak a szervezőknek).

Ennél több magyarázkodást nem szánnék a dolognak. Jöjjön a beszámoló!

Szerdán érkeztünk Chamonixba. Szállásunk a szomszédos faluban volt, ami eredetileg anyagi megfontolás miatt volt, de látva, hogy mennyi ember volt a rajt és a cél kis falujában, már pihenés szempontjából is úgy érzem, hogy jó döntés volt.

Csütörtökön vettem fel a rajtszámot. Elsőre megijedtem, mert akkora sor állt a versenyközpont ajtajában mint karácsonykor a hentes előtt. Beletörődtem, hogy ez ezzel jár és beálltam a sorba. A sorban azonban azt tapasztaltam, hogy halad. Jól halad. Szervezett volt. Készültek a nagy tömeg kezelésére – kicsit el is felejtettem, hogy Franciaországban vagyok. Majdnem svájci pontossággal ment végig a sor és lettem egy újabb azonosítóval ellátva. Itt amúgy meg is volt rögtön az első meglepetésem – nem ellenőrizte senki az összes kötelező felszerelést (csak néhány kötelező felszerelés a „kedvenceim” közül – vízálló kesztyű, vízálló nadrág…). Mindenkitől kértek 5-öt amit a szervezők jelöltek meg.

Egy pontra lehetett előreküldeni csomagot – 80 km, Courmayeur. Én –kihasználva, hogy volt nálunk autó- két előreküldendő csomagot készítettem. Egyet a szervezőknek, egyet a kísérőimnek, hogy hozzák 120-hoz ha elérek odáig.

Pénteken 18-tól rajt, előtte 16-tól lehet leadni az előreküldendő csomagot. Rajt előtt 50 percem van magányoskodni. Tök elég. Szerencsére annyira vibrál a levegő a rajtzóna környékén, hogy se elálmosodni, se unatkozni nem enged. Stílusosan a templom előtt fekszem – ez a rajt zóna vége ☺ Itt látom azt a lengyel srácot akivel nagyjából egy tempót mentünk amíg úton voltunk. Azért jegyeztem meg, mert ránézésre nem volt olyan mérete amiben kisebb mint én (naaaa – azt nem néztem). Magasabb volt, vastagabb volt (pedig direkt felszedtem néhány kilót) és ránézésre nem izommal nyomta a tömeget, így testzsír%-ban is erősebb volt. Egy szó mint száz, meglepődtem, megjegyeztem. Szerencsére tényleg tudom, hogy olyan a kvalifikációja ennek a versenynek, hogy olyat nem is érdemes feltételezni, hogy valaki nem ide való.

Most a rajtot nagyon átéltem. Szem becsuk, test nem mozdul, vangelis recseg, hát borsózik, egy két könnycsepp elmorzsolódik. És indulunk. Séta. Zavar a pulzusmérő mellpántja. Keresem szemmel az enyéimet, hogy valakinek a kezébe nyomjam. Márton Daniéknak sikerült még hátrébbról indulni mint nekem. Gyors kérdés lábügyileg. Azt hiszem azt mondta „sokat javult” – 400. hely környékén ért célba ☺ Kiadom a mellpántomat, Halmos Lacitól kapok még egy útravaló „csak a buzik adják fel”-t és indul is a lassú kocogás. Első 8 km, ráhangoló panorámakör. Ezután indul az első kapaszkodás. Innentől kezdem a számolgatást: 6,5 fel, 6,5 le. Kíváncsian várom, hogy mennyi for-t tudok összeszedni a 21 km-es 3:30-as limitidőhöz képest. Tömött sorokban megyünk. Csak egy-két bakkecske lelkű ugrál el mellettünk, hogy a susnyáson keresztül előzze a sort. Arra emlékeztem a térképről, hogy ez még nem egy brutál magas hegy, így meg is lepődtem egy picit, hogy a vége felé már fáradnak a combok. Ebben az állapotban sokat nem időztem, mert átfordult a tető és lehetett indulni lefelé. Sok rész jól futható, de megmutatja az arcát az Alpok. Ízelítőt kapunk abból, hogy mitől tud kikészülni itt a comb. Azok a lefelék amiket én már nem merek elengedni/megfutni meredeksége és kövessége, porossága miatt. A lényeg: érzem, hogy lesz itt még megoldandó feladat a továbbiakban.

3:30-ra érek a pontra. Pont előtt Baluék lecserélik a flakonomat, telire. ponton töltök. Már bőven két és fél liter elfogyasztott folyadék felett járok. Pont után még csacsogok egy kicsit a srácokkal gyaloglás közben. Faggatom őket a következő szintidőkről, távokról. Szét vállunk. 20 km mászás jön, folyamatosan növekvő meredekséggel. 31-nél a következő pont. Két óra alatt érek ide. Nem dob fel, hogy még mindig halálzóna, de nyugtatom magam, hogy a kövi 8-ra is két órám van („folyamatosan növekvő meredekséggel”). Ezeken a szakaszokon fogalmazom meg azt amit az első hegyen is kezdtem már érezni: nincsenek meg azok az izmaim amivel hegyet kell mászni. Olyan ez mint amikor lefagyott ujjbegyekkel próbálsz meg kabátot összezippzározni – tudod mit kellene csinálni, de az agy-izom kapcsolat végéről hiányzik az izmok feletti kontroll. Jelen esetben mert nincs ilyen izmom. (Mellékes 1 – A Mátra 115-ön, júniusban, volt egy kedves ismerőstől egy kedves megjegyzés: Össze vagy esve. Vádlira!!! Mivel az is egy feladott túra lett,így extrán megmaradt ez a mondat bennem. Akkor tudatosult bennem, hogy fizikailag nem elegendő a felkészültségem terepen lévő gyors előrehaladáshoz) (Mellékes 2 – tudat alatt elkezdtem fogékonyabb lenni a magyarázatokra egy –egy várakozást alul múló teljesítmény után. Ebben azért egy olimpia mindig bővelkedik. A kedvencem nem alázkodik meg, nem roskad össze, hanem ridegen tényszerű – Csere Gáspár: Az volt a feladat, hogy el kellett fogadnom a szégyenérzetet, amiatt, hogy hosszútávfutóhoz méltatlan idővel érek célba. A Mátrától kezdve két felkészülés ment: 1) utolsó próbálkozások, hogy több felkészülés legyen a zsákomban 2) felkészülés a megszégyenülésre).

20 perc előnnyel érkezem a Bohomme oldalába. Nem sok, de az eddigi legtöbb. Ráálltam a gyümölcskenyérrel való frissítésekre. itt még gyűjtök extrába teát meg kólát és gyorsan indulok is tovább. Gyorsan ??? Hahahaha. Szóval indulok tovább a magam izom-hiányos tempójában. Nagy fehér kígyó mászik fel előttem a hegy oldalban. Huhh, jó lesz. Oda még felkapaszkodok aztán indulhat egy technikás lefelé. Szép lassan felérek, és jön egy jó fajta pörgő-rúgás egy muay thai harcostól – ez még nem a teteje. Egy még hosszabb fehér hüllő. Eszembe jutnak a kezdő Mátrabércezők amikor a Muzslára érnek. De vajon ennek a hegynek hány "teteje" lesz? épül le a motivációm. Azon gondolkodom, hogy 49-ig eljutni az már kimeríti azt, hogy ne kerüljek fekete listára. Átjutok valahogy ezen a sz*ron és ott leülök. A pont után összesen 3 hosszú mászás volt még, majd jön néhány bokaforgató traverse (egy mögöttem jövő sporinak a bokafordulását konkrétan végig hallgattam). A semmi közepén a chipellenőrzés sejtette, hogy a tetején vagyok. indul a le. Előbb megint inkább technikás szintezések, majd a híres, hírhedt nyomvályús, vízmosásos lefelé. Sokkal rosszabbra emlékeztem. Magamhoz képest haladósan megyek le. Számolgatom, hogy másfél órám van pontzárásig. 8-9 kili. Esélytelennek tartom. De megyek, nem kockáztatok sehol, nem rizikóztatom a sérülést. A vízmosásos rész utáni köves technikás szerpentin lefelé is lightosabb mint ami a fejemben van erről. 25 perc előnnyel érkezek a pontra. Egy hangos f*szomba azért elhangzik. 25 percet nem fogok a ponton ülni és megvárni, hogy rám zárják a helyet. pontra menet látom, hogy kifelé nem csak séta, hanem csomagellenőrzés is lesz. Ergó centizni sem kellene. Betárazok folyadékból, raktározok gyümölcskenyeret és indulok. Kifelé megnézik, hogy van e esőkabátom, sapkám, meg telefonom. Kijövök a pontról. Cipőbontás, kiborítom a kavicsokat. Frissítek, eszem, iszom,  és azért csak örülök, hogy tovább jöttem. Innentől tudom, hogy Courmayeurig biztos eljutok. Az meg már tuti fekete lista elkerülés. Azzal már a szégyenkezés mértéke is más lesz/lehet.

Felnéztem előre és láttam, amire emlékeztem. Fehér pöttyözött vonal az égig… Belevágtam. Azt nézegettem, hogy vannak körülöttem bőven, akikkel hasonló tempót megyek. Ez adott némi reményt. Kezdtem elfogadni, hogy itt vagyok, és most ez fáj de menni kell. Sokkal kevesebb negatív érzésem volt, mint néhány órával ez előtt (biztos a rossz érzés is elaludt egy kicsit). Eszembe jutott, hogy egy korábbi beszámolóban olvastam, hogy valaki azt várta, hogy hátha kiugrik valamelyik kő mögül egy kígyó vagy egy állat és megharap. Akkor, de jó lenne. Legalább lenne valami, amire lehet fogni, hogy befejeztem. De belül kiröhögtem magam ☺ pont mint ahogy annó ezen a beszámolón röhögtem. Ez volt az a szakasz ahol adtam magamnak 10 perc „alvást”. Egy korábbi versenyen már teszteltem, hogy 10-20 perc csukott szem és vízszintes fekvés sokat segít az agynak, de még nem gémberednek le az izmok. Egy elhagyatott ház mellett volt egy nagyobb kő aminek egyenes volt a felülete. Huhúúúú – fekvés. Az sem zavart, hogy vackolás közben tapasztaltam meg, hogy a kő körül csalán van ☺ Egy morzsányi a hőn áhított tortából – 10 perc a 12 óra kívánságból ☺ megint csak bejött. Friss fejjel fojtatom a kaptatást fel. Már világosban érek fel a tetőre. Nagy levegő, indulás le. Megy a kocogás. Örülök. Várom a völgyben lévő pontot. Visszatért a Muay harcos. Egy szép zsibbasztó gyomrossal mutat rá, hogy változott az útvonal. Nincs erőm hergelni magam ezen. A rövid lefelé után ismét felfelé kapaszkodás van. Szuper. De akkor valószínű a limitidők sem azok amiket én néztem. Egy kis havon-sétálás fel és egy hosszú kőomláson egyensúlyozás le. Ennyivel lett hosszabb ez a szakasz. Az egyensúlyozás közben értem utol egy rendkívül „szimpatikus” francia hölgyet aki tökéletesen csinálta azt amit én is kezdő túrázó koromban – aki előzni akar, az oldja meg, én nem rizikóztatok instabilnak vélt helyekre való kiállást. Mivel magamra ismertem, így csak mosolyogtam – kínomban.

A Combat ponton a wc-zés miatt töltöttem több időt mint általában. Evés ivás és megnéztem, hogy mi vár rám és mennyi időm van rá. 3 és fél óra hogy leérjek Courmayeur-ba. Előbb egy 9 kilis szakasz amiben 500 szint fel és ugyanennyi le. Majd AZ ereszkedő – 4 km. Esélytelenek nyugalmával indulok el. Megyek ahogy tudok, de az nem gyors. Kapaszkodok felfelé kitett részeken. Korábbi leégéses élményeimből tanulva felteszem a csősálat a fejemre, hogy a lehető legtöbb részt takarja és feltűröm a poló ujját. Keresztül megyünk egy tehén csordán. A fekete bika előtt elsétálva, felébredek és azon gondolkodom, hogy van e esélyem ellene ha a helyzet úgy kívánja. A futás kizárt ☺ szerintem nincs. Már nem is annyira akarom, hogy valami állat miatt keljen kiszállnom. Helikopter cirkál a völgyben. Csinálják biztos megint az idei kisfilmet – látványos szakasz ez operatőri szemmel (még úgy is hogy nekem olyan nincs ☺ ). A hegytetőn meglepődök, hogy mennyi időm maradt még a lefelére. Először érzem, hogy van esélyem. Először érkezhetek úgy a pontra, hogy nem kérdés, hogy tovább megyek e ha engednek. Futni nem merek lefelé (beállt combokkal nekem már technikás ez a pálya most), de elég gyorsan tudok gyalogolni. Valahogy bekattant a kép, hogy a fiammal sétálok át a célvonalon – szóval elég motiváltan mentem. Ponton, csak röviden. 60 perc 4 km-re. Tudom hogy cumi jön de ennek elégnek kell lennie. Indul egy nagyon meredek sípályával. Folytatódik egy oldalra dőlő, homokos, gyökeres traverssel, majd egy poros lépcsős tekergős zuhanás. 3 percenként nézem az órám és nézek ki a fák közül, hogy mennyire lehetünk még a falu felett. Nem hiszem el, hogy ez csak négy kili. Max légvonalban. 40 perc után még mindig nagyon magasan. Itt kezdek el aggódni egy kicsit. Innentől 2 percenként nézem az órám. Azon agyalok, hogy mennyire gyorsan tudok lefrissíteni. Mit bukok ha csak átsétálok a ponton és egyből indulok tovább. De úszni látszik a dolog. 13:15-re érek ki a műútra. Ez már a falu széle. Bekocogok (vagy legalábbis valami amivel próbálom a kocogást imitálni). Tapsolnak mindenhol, gratulálnak.

Bevallom, tök jól esik, hogy nem sajnálkozás van és sirató hangulat. Körbe a csarnokon. Belépek. Chip olvasás. És a hölgy mosolyogva közli, hogy „You are out of time”. Biccentek. Visszamosolygok. Szerintem nem kerülök fekete listára ☺ Megkérdem honnan indul a busz és bemegyek az arénába. A szlovák lány még polót cserél – néhány perc múlva közlik vele, hogy a 13:15 az elindulási limitidő nem az érkezési. Természetesen sírva fakad. Itt ül a nagy darab lengyel srác is, mereven maga elé bámulva. Begyűjtök egy vödör gyümölcskenyeret és lenyúlok flakonban egy bő fél üveg kólát és leülök.

Szerintem ez az egyik leg elb*szottabb érzés a világon. Nem érzem, hogy meghaltam az eddigi teljesítményemben és azt sem érzem, hogy ne tudnék tovább menni. Büszke nem vagyok, de valahogy a szégyen érzete sem jön. Persze fáj meg minden, de félpályásoknak nem jár a teljesért jutó szenvedés. De ezt valahogy így most egy korrekt deal-nek érzem. Amennyi felkészülést bele tudtam tenni az elmúlt egy évbe, ahhoz képest egész sokat ki tudtam venni ebből az útból.

Szerencsémre kis csapatom/családom kitalálta, hogy eljönnek szurkolni Courmayeur-ba,így buszoznom sem kellett. Kicsit féltem, hogy görcsölni fogok a kocsiban, de aznap nekem még ennyi sem jutott. Délután még kergetett telefonon egy francia szám. Mint kiderült,a szervezők kerestek, hogy hol vagyok és minden ok e. Korrekt. tényleg az egyetlen verseny ahol használják is hogy az embernél ott a mobil.

Konklúziók:
- a családi tanáccsal kell átbeszélnem, hogy mennyi időt tudok a jövőben sportra fordítani. Több edzéssel lehet nagyban gondolkodni. Viszont ha nem lehet többet edzeni akkor más egó-tápláló célokat kell keresni.
- szintes edzés nélkül az Alpokban túrázni – öngyilkosság
- hogy meglegyenek a pontjaim a jövő évi UTMB sorsoláshoz beneveztem a Piros 85re
- idén nincs befejezett versenyem. Egyértelmű, hogy ha terep ultrában szeretnék még tenni majd valamit, akkor változtatni kell valamit. Radikálisan.

„szürkének születtem egy szürke világban, színes ceruzával a kézben
rajtam múlik, hogy tróger maradok, vagy kiszínezem vele a részem
a jót, meg a rosszat is magamnak köszönhetem, ezt tartom észben”

Honnan érdemes egy dupla ironman beszámolóját kezdeni? Nem tudom! A többi indulóval való beszélgetés során számomra inkább az lett világos, hogy erre nem készülsz. Vagy készen állsz vagy nem. Csak azt kell elfogadni, hogy a rajttól kezdve 36 órán keresztül menni kell és fájni fog. És hinni. Rendületlenül HINNI, hogy képes vagy rá.

Ennek fényében nem is azt emelném ki, hogy idén kétszer voltam uszodában (abból az egyik egy sikertelen neoprén próba volt), hanem azt, hogy iszonyú hálás vagyok édesapámnak, hogy 5 éves koromban megtanított úszni (nem csak víz biztosnak lenni). Onnantól már csak táplálta az úszás iránt kialakult szeretet tüzét.

És nem azt emelném ki, hogy idén az egyetlen biciklis edzésem az volt, hogy a május elsejei hosszú hétvégén néhány cimborával összeállva 3 nap, 3 Balaton kör projektet csináltunk. Hanem, hogy a futás mellett évek óta a spinning a keresztedzésem.

És kiemelném a legprofibb frissítő csapatot. És ez nem az én túlzásom. Minden versenyzőnek aki frissíteni akart a bringás pályán, meg kellett állni és újraindulni egy emelkedőnek felfelé. Kivéve nekem. Erbits Gergő, László Gabi, Berzi Zoli és Balu Kapitányom olyan pontján állt meg a pályán, hogy nem elég, hogy megállnom nem kellett. De amikor engedélyeztem magamnak néhány perces pihenőket utána lejtőre tudtam rátenni a bringát.

Na de, kezdjük csak szépen sorban az elejéről.

• Tervek

Egészséges célba érés. Mi más? Szintidőn belül. Mi más?
Nem akartam még egy Ultrabalaton szintű mumust. Nem akartam még egy feladott versenyt. Soha nem úsztam még egyben 7,6 km ezelőtt. Soha nem tekertem még 360 km-t ezelőtt egyben. De valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy ne érjek végig. De biztos joggal nincs tömeg a rajtban, csak én vagyok túl nagyképű – már megint. ☺

• Versenyzés

     7,6 km úszás (16 kör, 470 méteres pályán)

Sokat hezitáltam, hogy miben vágjak neki az úszásnak.  A kezes-lábas neoprén tesztelése megbukott. Vagy fecske vagy az utoljára 12 éve használt rövid neoprénemben, amit nem tudtam tesztelni már verseny előtt. Sőt még arra is emlékszem, hogy nagyon kidörzsölte a nyakam. Az utóbbi mellett döntöttem. A verseny tájékoztatóján elmondták, hogy a körök számolása a versenyző vagy a segítőjének a felelőssége. Nem akartam ezt vállalni mert mindig elszámolom. Megkértem Zolit, hogy számolja ő, az biztosabb. Azzal mentem be a vízbe, hogy az első hat körben tuti nem jövök frissíteni, addig ne is stresszelje magát (nem mintha Zoli annyira idegeskedő típus lenne ☺). Az a jó a kis létszámú versenyekben, hogy kevés a lökdösődés és gyorsan túl vagyunk a helyezkedéses szakaszon. Így is volt. Már az első kör végén saját tempóban lehetett haladni. 16 kör monotonitását tök jól eltüntettem. Előbb a hat körre koncentráltam, majd hogy legyen meg a fele frissítés nélkül. Valahol ezen a tájékon igazítottam egyet az úszószemüvegen. Folytatva a körözést, kell a 10 kör mert az már majdnem a Balaton átúszás (amire át lehet érni ha 30 órán belül megyek :-D :-D :-D ). 12 már túl van a Balcsi átúszáson és minden karcsapással egyéni csúcsot döntök. 11. körben kezdett el fájni a vállam. Sajnos nem izom. Ez valami ízületi vicc lesz, de átfutott a fejemen, hogy ez nem felkészülési verseny. Ha valahol le lehet sérülni (és hősként megfulladni), akkor az ez a verseny. Menetelés volt. Kicsit szélesebbre vettem a karcsapásokat, ami lassította a haladást, de kíméletesebb volt a vállammal. De ha már 12-ig eljutottam, akkor meg is próbálhatnám végig úszni frissítés nélkül. Nyomás tovább. A 14. kör első rész volt amikor iszonyúra begörcsölt a jobb vádlim. Próbáltam először háton lebegve visszafeszíteni a lábfejem. Nem megy. Jó, akkor kilebegés a part felé (nagy előny hogy strandon úsztunk a parthoz közel). Rá kell állnom a talpamra, hogy a testsúlyommal vissza tudjam nyomni a sarkam. Ez az egyértelmű jele, hogy kör végén frissítés kell. Így is lesz. További események nélkül telik a hátra lévő két kör. 3:15-re érek ki a vízből. Próbálok gyorsan depózni, de elég dekoncentrált vagyok. Nagyon jó, hogy Zoli ott van és öltöztet, pakolja a zsebeimet amíg én „megreggelizek”. 10 perc depóidőm a rosszabbak közé tartozik, de kezdődhet a bringa.

     360 km bringa (26 kör, 13,8 km-es pályán)

Mint a felkészülésemből is kiderül, nem vagyok egy erős bringás ezért reménykedtem, hogy nem kell technikás bringásnak lenni egy dupla ironmanen. Tévedtem. Szintemelkedésekkel tűzdelt pályát kaptunk. 3 bucka, amit mindkét oldalról meg kell mászni egy kör alatt (kb 100m szint per kör), különböző karakterű emelkedővel és ereszkedővel. Ennek a szintrajznak a feldolgozását nehezíti, hogy hét elején néztem csak meg a pálya bejárásról készült videót. Hamarabb kellett volna, hogy lehessen tesztelni ezt a kört. Az első köröm kuka. Érzem még a fejemben a víz zúgását. Érzem ahogy az izmaim kapcsolnak át „tekerj b.zd meg ” üzemmódba. Itt szembesülök először a meredekek komolyságával is. Az első körben még ott ül a vállamon a biciklis büszkeség kisördöge „aki az első váltót lerakja kistárcsára az b.zi”. Melegség ide, buzulás oda, ezen büszkeség hamar az oldalsó bokorban landol az őket súgó kis ördöggel együtt. Bölcsesség van, a büszkeséget meg hagyjuk a célvonalon túlra. Második köröm már összeszedett és a végén már időtervvel megyek ki a 3.-ra. 35 perces köröket tartok kivitelezhetőnek. A srácok is átállnak egy lejtős helyről egy emelkedő tetejére, hogy kis sebességnél tudjunk csomagot cserélni. Kísérletezek a megfelelő áttétellel a különböző emelkedőkre. Kb a 10. kör az első olyan amikor azt érzem, hogy ebben nem volt rossz váltás, de a jótól még ez is nagyon messze van. Eddig 3-szor dobta le a gép a láncot mert keresztbe volt a lánc, én meg megpróbáltam az első váltót állítani. (NEM TUDOK BICIKLIZNI !!!!) A 10. kör után tartok egy hosszabb szünetet (ekkor olyan fél nyolc felé lehetett). Láthatósági mellény fel, alsónadrág csere (az úszásnál használt alsó már kezdett kényelmetlenül dörzsölni), lámpák fel a bringára, szemüveget lecserélni éjszakaira, pörkölt, rizs és csemege ubi is fér ebbe a szünetbe. Illetve érzem, hogy a gyomrom szeretne majd könnyíteni magán. Ez utóbbival úgy vagyok, hogy majd később. Az előre világító lámpám nem volt egy fényágyú, de a szabályoknak megfelelő. A sötétedés után beigazolódott amit sejtettem. Nem kell világítás a pályára. Nincsenek az úton durva úthibák, nem kell kerülgetni. Sötétben is lehet lassulás nélkül haladni. Minden körben eszembe jut, hogy meg kéne állni szusszanni egyet, de bejön a „majd a következő körben” című nyugtatás. A 18. kör után állok meg legközebb pihenőt tartani. Ismét főtt, otthoni kaja és kóla a favorit és végre sikerül wc-znem is a szomszédos villanyoszlopnál. Amúgy itt is tök jól tudtam még kezelni a monotonitást. Az első harmadra (9 kör), majd a 10. körre koncentráltam. Utána a 13-ra mint a fele, majd a 16-ra ahonnan már csak egy számjegyű van vissza. Ezért raktam 18-ra a pihit, hogy itt is legyen valami ami feltüzel. Aztán mehettem a 20-ért amivel az utolsó blokk kezdődik, majd amikor már épp fogytán voltam 22 után, hogy mi legyen a végére a mozgatórugó, akkor mellém szegődött egy pályabíró motoros (23.-ban) és végig kísért a depóig. Biztos unta amikor legkisebb áttételen kaptattam fel valamelyik emelkedőn, de remélem sikerült meggyőznöm a sukorói ereszkedőn lefelé, hogy amúgy jól vagyok. Ez a motoros hozott egy kis színt a bringa végébe. Pont 16 órát töltöttem a bringa pályán (volt még két plusz láncleesésem, aminél tuti nem váltottam keresztbe. Nagyon mérges voltam, mert egy kisebb vagyont hagytam a bringaszervizben azért, hogy rendben legyen a gép ☹). Próbáltam ismét gyorsan depózni, de ismét csak 10 perces lett. Ez már nem annyira lóg ki a mezőnyből ☺ Igaz ez a depózás is összeszedetlen volt.

     84,5 km futás (58 kör, 1455 méteres pályán)

Az első körben kiegyenesedni sem nagyon tudtam. Zsibbadt a talpam, éreztem még a bringa rezgését a fejemben, a fenekemben, a vállamban és a hátam meg be volt állva még a 16 óra görnyedéstől. Aztán itt is a második körtől elkezdenek magukra találni az izmok. Elkezdenek átállni az idegpályák. Próbálom a fejet is összerakni, 58 kör. A gyorsaknak 8 perc egy kör. Nekem 12, jó esetben 10. Mennyi egy maraton? 29 kör, huhh ☹ mennyi egy fél marcsi? 15 kör, uuu bazzz. Ez nagyon hosszú lesz. Mindegy, menni kell. Időm van bőven. Gyomrom rakoncátlankodik. Amint eszek valamit, két körön belül a toi toi társaságát élvezem. Szuper. Szólok Balunak, hogy gáz van. Szereznek szenet és immódiumot is. Nézzük előbb a szenet. Evés, aztán néhány köt után ismét wc. Oké. Jöhet a másik „csodafegyver”. Nincs hatása. Szuper, legalább ezt is elmondhatom magamról. Soha nem volt ilyen problémám. Legalább ezen is átesek. Kólával megyek tovább. A srácok a spec izotoniásommal próbálják tartani bennem az életet. Kezdődik néhány sétálós köröm. Jó néhány. Balu sétál mellettem. Beszélünk. Nem tudok futásra váltani. Kezdünk kifogyni az ötletekből, hogy mit kellene tenni. Hááát, akkor jöjjön a masszőr (erről annyit, hogy a masszírozással kapcsolatban nincs jó tapasztalatom. van olyan aki csak simogat és megkérdőjelezem, hogy bármi hatása van annak amit csinál a combommal és volt már olyan is, hogy az összes tónust kiszedte a lábaimból és hónapokra kiestem a sportból. Na ilyen tapasztalatok miatt hagytam a végére). Megállok a masszőr sátor mellett, jelzem, hogy mit szeretnék, mire megjelenik az a srác akit Soós Peti (futóceleb ☺ ) kísérőjeként ismertem meg az Ultrabalatonon. Felhúzza a nadrágot a combomon. Amúgy sem kicsi, de most bedurranva már elég tekintélyes. Balu megtámasztja a masszőr asztalt és megígéri Palinak hogy lefog, ha szükséges. Nem mennék részletekbe, de az a masszázs visszahozta a hitemet a masszőrökben. Nem sok, nem kevés és 1 km-en belül futásnak tudok eredni. Szuper!!! Azt játszom, hogy két villanyoszlop séta, egy futás (Berzi Zoli emlékeztetett rá hogy ezt is meg lehetne próbálni). Megyek, döcögök. 6 óra alatt fejezem be a maratont. Van egy maratonom és 10 órám rá. Már nincs miért izgulni. Pályán kell lenni és minden rendben lesz. Csak az motivál, hogy gyorsítsam egy kicsit mert tudom, hogy a frissítőim is mennének már haza a családjukhoz. Csak itt cumiznak ők is velem már az eleje óta. Megpróbálkozok még egy masszírozással. Most nem Pali dolgozik rajtam. Ez sem rossz, de magasan van a mérce. Kólával üzemelek. Futás már nem nagyon megy. Egy frissítő ponton tevékenykedő szervező próbál belém tömni valami kaját. Baluékat győzködni, hogy mit csináljanak velem, mit adjanak nekem. Engedek a csábításnak, újra megpróbálom a kajálást. Miből is gondoltam, hogy valami megoldotta a gyomor problémámat. A korábbi reakciók sorát bővítem. Lassan telnek a körök. Próbálok futó mozgást végezni, de a tempója olyan, hogy a segítőim tudnak mellettem sétálni. Itt azért megállok egy mondat erejéig, hogy nagyon jó érzés volt látni ahogy a strandon folyamatosan nő azok száma akiket ismerek. Jönnek Bátor Táboros ismerősök, kollégák, barátok. Mindenki odabiccent egy két szót, egy két mondatot. Van aki sétál velem. Furcsa és jó érzés, hogy embereknek adok motivációt azzal, hogy itt pályán vagyok. Ezúton is köszönöm mindenkinek a buzdítását akár a helyszínen, akár távolról. Mert az ugye alap, hogy mindenki, aki tudta Petrám telefonszámát az folyamatosan küldte neki a tájékoztatást. Amire teljesen emberi reakcióként ő a lakásból, kilenc hónapos terhesen üzent, hogy mit csináljak én vagy mit próbáljanak a frissítőim csinálni velem. Ha ez az ára, hogy biztonságban tudjam őt és Zétényt, akkor vállalom. ☺ Kopnak a körök, kopnak a versenyzők mellőlem (sokan célba értek már). Szép lassan elfogy a táv. Utolsó kör ellentétes irányban megy a körön, hogy el lehessen búcsúzni a pályán maradóktól. Nincs eufória, diszkrét öröm van. Álmosság van.

Célba érés, Zétény monogramjával a kezemen. Neki köszönöm elsődlegesen, hogy hagyta, hogy végig menjek ezen a 34 órán. Aztán egy–egy hatalmas ölelés az összes ismerősnek aki ott várt engem. Előnyben természetesen a frissítőim. Legalább annyira fáradtak mint én. Látszik a szemükön, de még mindig tolerálják a kéréseimet. KÖSZÖNÖM, Nagyok vagytok !!! Még egyszer lemasszíroztatom magam és beülök az autóba. Hívom Petrát, de majdnem elalszok telefonálás közben. Kocsiban alvás van. Olyan fáradt vagyok, hogy csomagtartóban elaludtam volna, nincs értelme szállásra költeni. Másnap reggel a záróünnepségen jó látni, hogy mennyien beértünk. És jó dumálni a „bajtársakkal”.

• Szervezés

Összességében jó volt. Minden, de minden szervezőn azt éreztem, hogy 1000%-ban azt keresi, hogy nekünk hogy lehet jobb. Hajnal kettőkor is tapsoltak, amikor vak sötétben elsuhantam mellettük bringával, ők meg éppen próbálták túlélni a hideget. Megható és lenyűgöző az odaadásuk. Nekik is köszönöm. Sőt, KÖSZÖNÖM. Pont ezért nem értem, hogy miért kellett olyan döccenőket hagyni a kommunikációban, mint hogy csütörtök este derül ki hogy a bringás pályán nem adtak szilárd kaja frissítést. Lehet ezzel együtt élni, de tudok két versenyzőről akik frissítő nélkül jöttek és izgalmas sztorikat meséltek arról, hogy élték túl a bringát. De szerencsére végig értek. Ez volt a legszembetűnőbb, de volt még egy két apróság aminek érdemes lenne karaktert szentelni a versenykiírásban.

• Érdekességek

A szentimentális rész. Vajon mit akar az élet tanítani nekem? Amikor a dupla ironman-en az a srác a masszőr és menti meg a futásomat, akit negatív figuraként zártam a szívembe az Ultrabalatonon, mert 50 kilinél arról hallgattam az érvelését, hogy ilyen testsúllyal nekem ezt nem biztos hogy csinálnom kellene. Vagy volt egy másik figura, István. Az utolsó körökben hárman mentünk szorosan egymás mögött. Egy horvát lány elöl, én mögötte 3-400 méterrel és István meg folyamatosan zárkózott mögém. Én úgy voltam vele, hogy meg tudnám előzni a horvát lányt, de minek. Célba érésért jöttem. Nekem a lelki békém nem lesz jobb, ha megelőzöm (vagy visszaelőzöm). Istvánnak láthatóan nem voltak ilyen belső dilemmái, az 57. körben megelőzött mindkettőnket. Ott és akkor ezt kicsinyesnek tartottam, de elfogadom, hogy mindenkinek más a motivációja. Én így aludtam nyugodtan, ő úgy. De István másnap felajánlotta minden itt célba érőnek, hogy ingyenesen indulhatunk a 2016-os nagyváradi Ironman-en. Hát érdekes megtapasztalás.

• Összbenyomás

Egy héttel vagyok a rajt után és nagyon büszke vagyok, hogy végig mentem. Sajnos az eufória elmaradt eddig, de lehet idővel kiengedem majd a gőzt. Jó lett volna kikészítenem magam, jó lenne azt érezni, hogy határaimhoz érkeztem, de valami hiányzik. Nem tudom mi. Még nem tudom helyén kezelni a dolgot. Bevallom nem látom, hogy mitől ilyen magas a teljesítési arány. Miért nagyobb itt mint mondjuk az UB-n. Vissza mennék-e? Semmi bajom a versennyel, de valószínű erre a távra nem. De egy hosszabbat nézni fogok. :-D
Érdekes érzés ez a kettősség a versennyel kapcsolatban. Kettősség az előbb említett emberekkel kapcsolatban. Úgy fogom ezt fel, mint egy tapasztalatkoncentrátum amit még hetekig, hónapokig fogok boncolgatni és részleteiben elhelyezni valahol az emlékes ládámban.

Zárásként jöjjön Berzi Zoli idézete a verseny utáni leveléből. Engem meghatott.
„Ez az egész hogy láttalak titeket hogy minden karcsapással, tekeréssel,lépéssel közelebb kerültök a célhoz, megerősítette bennem, hogy ha valamit fejben nagyon akar az ember akkor megtudja csinálni. Asszem már nem félek Nagyatádtól!”

„Három óra mínuszban vagyok.” Ez jutott eszembe, a Muzsláról lefelé botorkálva a 95km-es pont felé. Javítom magam, mert visszagondolok, hogy ez egy péntek délelőtti megállapításom: „Három óra mínuszban voltam péntek délelőtt, ahhoz hogy kipihent, kialudt állapotban legyek. Ehhez még jön a 4 óra ami kiesett a cseh (asszem csehek voltak) csapat péntek esti műsora miatt. És már megint nem fogok aludni eleget.” És így éjfél magasságában természetesen jöttek a további ötletek. Ahogy itt csúszkálunk lefelé, eleshetnék. Hátha összetöröm magam és akkor a lenti pontról nem kellene tovább menni. Legalább is nem balra a hegyek felé, hanem jobbra le a faluba. Vagy kérhetnék egy pokrócot, ledőlök aludni egy órát és utána úgy sem tudok majd elindulni. Vagy a következő puki hátha lével jön, és akkor megmondhatom, hogy én nem megyek így tovább. Egy ponton dőlt el a 2015 Mátra115 teljesítésem. A Diós pataknál. Hogy nem jobbra indultam, hanem balra. Bár a vicc az, hogy az egész csak hiszti volt. Nem volt semmi bajom a helyzethez és a körülményekhez képest.

Népünnepélyre jöttem a Mátrába idén. Ez a túra puszta élvezetként szerepelt a versenynaptáramban. Nem kellett semmihez a teljesítése. Nem voltak extra tesztelni valók frissítéssel vagy tempóval. Tény hogy a 24 órás rutin bármikor jól jöhet egy magamfajta érdeklődőnek, de a lényeg, hogy minden lelki nyomás és frusztráció nélkül kezdhettem neki. Emellett meg még nagyon tudok azonosulni a szervezők és a túra szellemiségével. Talán ezért nem is foglalkoztam kialvatlansággal. Vagy a múlt hétről megmaradt finom sarokfájással. Időben megérkeztem pénteken a várhoz és engedtem, hogy sodorjon a hangulat. (Általában van egy időtervem, hogy mikor van fekvés, mikor van kelés, mikor mit eszek iszok, stb  ) A péntek esti események jelentős részében ott volt valamilyen korú gyerek, de jó volt dumálni ismerősökkel és eddig ismeretlenekkel egyaránt. Jó volt összenézni ismeretlenként és összekacsintani, amikor észrevettük, hogy a másik a szintrajzot mutató papírt szorongatja a kezében. Egy sör Kulcsár Andrisék és a Lőw gyerekek társaságában a fagyizó előtt a padkán ülve és óvodás vicceket mondva / hallgatva – ez az amiért itt vagyok. Meg van a flow.

Reggel innen folytatódik. Jönnek az ismerős formák, egy pacsi ide, egy szevasz oda. A gyerekek ismét megtalálnak. Így nem görcsölök annyira a rajton, minden percben figyelni kell, hogy milyen irányból kerültek dámadási pozícióba :-) Idén végre összehozom a rajtot a mezőny végéről. Persze már a műúton azon gondolkodok, hogy ez mire volt jó? Csoszogok a tömegben … kb egy kilit, eddig bírtam. Szeretem ezeket az embereket, de a tömeget még itt sem tudom kezelni. Belekocogok egy kicsit, hogy legyen tér körülöttem. Zen van. Kékes felé még mindenki nagyon menne, objektív kontroll a pulzus. Gyorsan el is határozom, hogy 150-nél magasabb biztos nem kell :-) Előznek, én előzök. Ismerőssel, ismeretlennel próbálok váltani pár szót. Verődök valakihez, verődnek hozzám. Néha jó társaságban, néha még jobban. Szerencsésnek érzem magam, h akkor és ott lehettem. Épp amikor valakinek erről áradozok, valaki visszarángat a földre – az ő társasága olyan, határeset. Röhögök magamon, mert észrevettem, hogy csak én poroszkálok ott körülötte. Asszem ezzel dőlt el, hogy a következő néhány km-t vele megyek (szerencsére a tempó is közel azonos). 3 óra és fent vagyunk Kékesen.

Nyomás Parádra és kezdődhet a zsírégető felfelé a piros kereszten Galyára. Nem írom le a teljes útvonalat, jó volt. Az első aggodalmaskodó gondolatom valahol Mátraháza magasságában tud bekuszni az agyamba – Hidegkútra küldtem a fejlámpám, de az nem lesz meg. Innentől fejlámpás embertől fejlámpásig mehetek csak. Szentimrén jön egy ritmusváltás. Kapok egy meglepi frissitést az „otthoniaktól” egy kis hazai levessel. A ponton kapok még egy érdekességet, az egyik pontőr nézegeti erősen a monitort amikor lehúzzák a chipemet. kis zoom-olás után kiegyenesedik és kezet nyújt – Szia. Gyurján Anna vagyok. Virtuálisan leesett az állam. gyorsan megbeszéltük az ország melyik részéről származunk. Aztán pacsipuszi. Vissza kettő és lehet gurulni tovább.

Húztam egy merészet, elszakadtam mindenkitől annak reményében, hogy Ágasvárat még megjárhatom világosban. Mentem már egy párszor „lopott fényben” (amikor nincs lámpám, ezért olyan ember előtt megyek akinek van) és meg volt, hogy Hidegkútig egyedül az Ágasvár az amit nem lehet lopott fénnyel megcsinálni. Szospatakon verődök Oszihoz. Elmondom a dilemmámat amit a legnagyobb higgadtsággal kezel – Nekem kettő van. Hidegkútig menjünk együtt és akkor addig tied. Deal, All-in. Szuper. köszi. Megnyugszom, de attól az Ágasvárról még nem mondok le világosban. Szerencsére sima. Sőt még Falloskút felé is lekapcsolva megyünk. Felhúzom a mögém zárkózott vonatot. Nem szakadt le senki, de onnan gondolom, hogy nem jöhettünk lassan mert beszélgetés nem volt :-) Mátrakeresztesen egy kis szalag és jel-keresgetés (közben megtudom, hogy a Barcelona vezet a BL döntőben 2-0ra). A turistaházhoz menet lassulok le.

Turistaházban másodjára bontom ki a cipőmet, hogy kiszórjam a kavicsokat. visszahúzom, ok. Talpra állok, mintha semmit nem csináltam volna. Bassza meg, felázott a talpam. Zoknit kellene cserélni … kellene, de mivel nem akartam fölös dolgokat cipelni, így nem hoztam. Ennyi. Továbbindulunk, Oszi marad mellettem végig plusz itt még három ember. Kettő olyan tapasztalt, hogy már az erdőben beszélik, hogy a zöld jelzésen hány patakátkelés kell és mennyi elkerülhető. Rájuk tapadunk. A Muzslára fel és a Havasra fel nagyon jó ha az embernek nem kell jelkeresésre fecsérelni az energiáját. Így sem volt leányálom, a Muzsla, de összekapartuk. Itt már elég fáradt vagyok, de mit is várok? hajnal egy és négy között mindig fos a hangulatom. Ezért számítok a hisztimre. Lefelé meg is jön :-) Tök érdekes, hogy milyen kis dolgok tudják kirángatni ilyenkor az embert. engem ott az, hogy jött valaki és beállt elém és láttam, hogy ha ő megy elől akkor ő sem nyomja jobban. Mire a pontra értem, már nem is gondoltam arra hogy a faluba menjek. Itt a Diós pataknál volt, hogy a pontőr amikor teletöltötte a flakonomat, mielőtt visszaadta, megjegyezte – olyan koszos a flakonod, megmossam? Mindenkinek a fantáziájára bízom, de vágtam egy arcot, mert nem tudtam röviden megfogalmazni, hogy „Drágaságom, 95 km óta csetlek botlok azzal a kulaccsal és még 30 kilit biztos dobálni fogom. Engem nem zavar, de ha Te jobban érzed magad tőle, akkor csináld”. Szerencsére jól jött ki, mert röhögtek rajta – de talán jobb is hogy nem szólaltam meg. Botorkálás indul tovább.

Mit mondjak? Zombisodunk. Követjük a fényeket, nézzük a jeleket. Nem beszélgetünk. Pirkadatkor vagyunk a Havason. Innen lehetne futni, ha nem szúrná ezer tű a talpam. Úgy érzem, tele van a talpam víz és vérhólyagokkal. Séta van, hol tempósabb hol diszkrétebb, de haladás. Nem palacsintázok Tóthegyesen és nagyon örülök mind a 19 Spártai teljesítésnek az utolsó ponton. Az utolsó 10 kilin lehetne haladni, de nekem már csak a séta megy. Így b.szott hosszú. Erőltetem a futómozgást a betonon, de ez is csak arra elég, hogy tartani tudjam Oszi gyors gyaloglását. Végtelen betonút, de ez már a végjáték. Még néhány nem várt emelkedő és pár sz.patós ereszkedő a faluba és lakott területre érünk. Gyöngyöspata pozitív csalódás. Amilyen hírekben szerepelt sokkal nagyobb putrira számítottam. De hát igy jár aki a hirek alapján akarja megismerni a világot. Már a Havasnál tudtam, hogy ha célba érek akkor nem ülhetek le mert onnan nem állok fel. Ilyen lett a célba érés.

Minimális időtöltés és minimál búcsú. Nyomás a kocsiba. befekszem a hátsó ülésre. Útitársaimra gondolok. Akikkel hosszabban vagy rövidebben együtt mentem. Beértek e már vagy úton vannak még. Kitartottak a nagy táv mellett vagy átneveztek a „kis tesó”-ra, esetleg fel kellett adniuk. Büszke vagyok mindegyikre. Büszke vagyok, hogy itt lehettem. A Mátra ismét megmutatta hol a helyem a természetben.

És zárom soraimat az itiner utolsó soraival:

„Végigmentél! Tisztelegtél a Mátra előtt, mi pedig tisztelgünk előtted, gratulálunk!”

Úgy gondolom, hogy egy sportoló életéhez hozzátartozik az is, hogy egy-egy vállalás/verseny nem úgy sikerül, ahogy tervezi/tervezte. Én sem szeretnék hamis ábrákat kialakítani magamról, ezért itt egy írás a Sárvár 24 órásról.

A terv az volt, hogy kell valami igazán hosszú az Ultrabalaton előtt, amivel gyakorolni tudom a hajnali futást, amivel szokom a 20 óra feletti folyamatos mozgást. Ennyi volt a cél – folyamatosan mozgásban 24 óráig. Persze tudom ezt szofisztikálni, hogy de jó lenne tovább menni, mint a múltkori 147, vagy túllépni a 100 mérföldet (160 km), jó esetben síkfutásra terelni életem leghosszabb útját (eddig UTMB 166 km). Vagy a Spartathlon sorsolást jelentő 180 kili elérése. De sajnos ezekkel a tervekkel nem kellett foglalkoznom idén.

A megérkezés, a szállás, az alvás minden rendben volt. Reggeli, szombat 10-es rajt. Emlékszem 2013-ból, hogy nagyon hangulatos a verseny, de ezt csak tetőzte, hogy most Országos bajnokság is. Spártai hősök, a VB-ről hazajött válogatott tagjai és az ultrafutás sok nagy klasszikus figurája jött el. A Nagyok és a hozzájuk közeledni akarók (beleértve magamat is).

Szóval rajt. Kicsit késve, kapkodva, de elindulunk. Egy fél körig csak tömörülés, de természetesen nyúlik a tömeg. 6 perces kmekre állok. Úgy szoktam kezdeni, hogy végig tudjak beszélgetni. Lehet ez a 6 perc erős, de most is így kezdeném. Vallom, hogy az erőltetett lassan futás legalább annyi plusz energia amennyi a gyorsan futás. Fél óra után kezdek inni és másfél óra után már túl vagyok az első komolyabb frissítésen. Itt kezdek el lassulni is. Még a fél marcsi befér valahogy 2:10 alá, de innen szenvedés van. Tolom a vitamint, iszom a folyadékot, eszem a fehérjét, szénhidrátot, de hullámokban jön csak az erő. Futtatom az önteszteket. Fej rendben. Tüdő rendben. A lábak nem akarnak menni. Amikor menne, valahogy akkor sem akaródzik. De messze van még a vége. Meleg van. Gyorsan kapok meglátást –az hogy én Sárváron vagyok a múlt heti Mátrabérc után, az finoman szólva is hülyeség. Beleszövődik a mondat a gondolataimba. És kapok egy kérdést is, amit hirtelen nem tudok megválaszolni – fáj vagy erőtlen? Kell egy kör, mire megfogalmazom: Ez erőtlenség. Az a frissítés, ami múlt héten terepen , hidegben elég volt 2,5-3 órára az most 30-40 percek alatt elillan. Agyalok. Ennek így mennyi sport értéke lesz? 10 perces km-ekkel görcsölni egy 140 km-es 24 óráért? És ha végig megyek, akkor mennyi idő alatt heverem azt ki? 40 kör, 41 és fél km 4:51 perc. Megállok.

Petra kérdezte a rajt előtt, hogy izgulok-e? Nem, nem izgultam, de találkoztam már egy két fájdalommal ilyen futások során. Ezeket nem kívántam. Ott, akkor azt fogalmaztam meg, hogy a múlt heti bérc, az egész héten korán kelés és kialvatlanság és a meleg hármasa együtt sarkallt arra a döntésre, hogy ezt ne folytassam.

Persze azóta ezerszer átgondoltam, hogy miket lehetett volna még csinálni, hogy akkor hátha tovább tudok menni. Nincs olyan kifogás, ami egy feladást kifogástalanul ellensúlyozni fog. Ezért marad a pszichológia és bízok benne, hogy helyén tudom kezelni a dolgot. Valamint a tervezés, hogy az itt elvesztett lehetőséget (mint UB felkészülés) hol fogom tudni pótolni. Mert van egy kisebb összegem, hogy az UB-n legalább ilyen jó idő lesz.

Konklúzió / Jó tanács: Soha, de soha ne adj fel versenyt. Menj oda felkészülten és menj végig. Akár utolsóként, akár szintidőn túl. Az első feladott verseny után egy újabb versenyt befolyásoló tényező nyílik meg – a feladástól való félelem. Rengeteg energia még ezt is kordában tartani. Foglalkozzon mindenki az edzéssel és a frissítés megtervezésével, hogy soha ne kelljen idő előtt kiszállnia.

Hajrá!

Kedves Mátra!

Jó volt ismét találkozni veled az elmúlt hétvégén. Hajlamos vagyok néha hóbortos korábbi éveknek minősíteni közös élményeinket, de ez az emberi gyarlóságom. Hétvégén ismét megtapasztalhattam vendégszereteted és válthattunk néhány gondolatot, kivel mi történt az elmúlt időben.

Jó volt ismét találkozni veled. Meglátogattam legnagyobb fiad, a Kékest, majd benéztem Galyáékhoz. Onnan Muzsla asszonyság felé még pacsiztam energikus Ágasváraddal. Nagyon jó volt, hogy egy maroknyi ember szervezett egy közös találkát veled. Sokan nem jöttünk el, de nem is voltunk kevesen. 150-en vártunk beeresztésre hozzád, Kőkútpusztánál. Korán indultunk, de mindannyian tudtuk, hogy nálad nem lehet villámlátogatást tenni. Indulás után csak egy két arcátlan vendég volt, aki megszólalását arra pazarolta, hogy negatív gondolatokat préseljen át hangszálain. De ne haragudj rájuk, hisz Jóidő nyaknál már mindenki némán élvezte társaságodat.

Jó volt ismét találkozni veled. És nem tudom, hogyan de zseniális időjárást intéztél nekünk. Hálás vagyok érte. Magam mackós alkatával nagyon élveztem, hogy külső hűtéssel támogattad azt, hogy ne szikrázzon köztünk a levegő. Szomorúan láttam, hogy milyen nyomokat hagyott rajtad a téli vihar. Kékes előtt még mi is kerülgettük a tövestől kifordult fákat. Bár ez semmi nem volt ahhoz képest, amit a Csór hegyen láttam rajtad. Szörnyű lehetett átélni. Még nézni is rossz volt. De ha már látvány. Köszönöm. Kell e szebb tájkép, mint amikor Oroszlánvár előtt körbenéz az ember? Lehet e szebbet mutatni ki hazánkból, mint a Galyatetőhöz vezető utunkon megfordulni. És még sorolhatnám. Szép vagy Mátra, és nagyon szépen mutatod a környezeted.

Jó volt ismét találkozni veled. Bár kicsit sietősre próbáltam venni a látogatást, de nem bírom azt a tempót, amit szeretnék. Háromszor görcsölt be menet közben a combom. Hiába, a veled való randevúkat nem lehet csak úgy fél vállról venni. Még szerencse, hogy a maroknyi kis szervező tett ki pontokat ahol ehettünk ihattunk. Mindig jókor jött a jelenlétük. (Mondjuk, ők biztos nem élvezték annyira az időjárást, mint mi). Meg hát a többi vendég társasága is feledtette gyengeségemet. A teljesség igénye nélkül: Csanya mesterrel beszélni néhány kilométeren, az első bálozó szoboszlói srácnak felvázolni mi vár még rá vagy Pistit „megkergetni” még a Diós patak után. Próbáltam olyan kedves lenni mindenkihez, mint ahogy Te is bántál velem. Volt egy vendég, aki kis kézi kamerával rohangált – őt filmeztem én is egy kicsit (hátha örül, ha rajta lesz a saját filmjén). Egy másik eléggé görcsölt Muzsla társaságában, neki vitamint adtam.

Jó volt ismét találkozni veled. Van néhány szakasza a látogatásnak, amitől tartottam, mert emlékeimben úgy él, hogy nagyon kemény (sárga le a Kékesről vagy a háromszög Ágasvárról). De most nem volt az. Nem tudom mivel érdemeltem ki. Nem tudom, mindenki ezt érezte e. De ez most nem volt lelombozó. És ha már a pozitív meglepetéseknél járok – nem tudom mivel érdemeltem ki a jelenetet, de az 50 fős középiskolás csoport akiket Keresztes előtti patak mellé intéztél, amikor meglátta, hogy érkezek szétnyíltak és folyosót alkotva, tapsolva, gratulálva engedtek tovább miközben én a sáros talaj azon pontjaira próbálok szökdelni ami stabilnak és száraznak tűnik. És persze integetek közben nekik. Terepfutónak és egy kicsit celebnek éreztem magam. Köszönöm az érzést.

Jó volt ismét találkozni veled. Teher nélkül, csak egymásra figyelve. Veled és a többi vendéggel. A leggyorsabbakhoz soha nem fogok tartozni, a maroknyi csapat által szabott időkorlát pedig vállalható volt. De a régi versenyző szellem ott motoszkált bennem – mennyi ideig is tartott itt a legrövidebb látogatásom? Talán 8:50? Képzeld, folyamatosan számolgattam. De mivel rég jártam nálad ezért csak ködös emlékeim voltak, hogy melyik gyermekedhez mennyi időt tervezzek. Úgy fordultam Muzsla asszonyság domborulataira, hogy számításaim szerint 8:50-nél gyorsabb lehetek. Bírom ezt a nőt. Keresztes után több vendég már a távozásra koncentrál, de engem már nem egyszer megtanított, hogy a kijárat a Diós pataknál kezdődik. Így jó vendégként örömmel fogadtam az emelkedőit. Nem dőltem be csábításainak, amikor is csúcsra érkezéssel kecsegtet. És nem pihentem, meg amikor a tetőponton szusszanhattam volna egyet. A lejtő maradt hátra. Gyönyörű Muzsla kemény hátsó fele az összes Koncsúrral megtűzdelve. Nem vettem hát én sem könnyűre a menetet. Ami a csőben maradt mindent ki akartam adni. Próbáltál marasztalni még csodaszép tájképpel vagy felerősödő széllel, de bennem annyira pulzált még a sok élmény, hogy csak szaladtam, ahogy tudtam.

Jó volt ismét találkozni veled. 8 óra 41 percet töltöttem nálad és nagyon boldoggá tett. Nem tudom, hogy néz ki Murphy, de még aznap vele is összefutottam. Ő mondta, hogy az eddigi leggyorsabb találkozásunk 8:39 volt. Egyik oldalról bosszankodhatnék, hogy 2 perc. Másik oldalról viszont időterv nélkül indultam (azt sem tudtam, hogy mennyi a legjobbam) és akárhányszor gondolok, vissza a találkozásunkra nem találok 2 percet ahol faraghattam volna rajta. (Több edzéssel természetesen igen.)

Jó volt ismét találkozni veled. A maroknyi kis csapat nagyon jó kis összejövetelt szervezett. Lelkesek voltak és alaposak. Amire nem számítottam, de nagyon jó volt, az a szpíker. Sportolói alázattal volt vicces. Amire számítottam, de elmaradt - az egyik, a májat vajazó fotók (pl keresztes előtt végig lehetett volna lőni a teljes mezőnyt). A másik a poló. Titkon reménykedtem, hogy megint esetleg nagy világmárka termékét kapjuk. És tényleg csak a logó hiányzott a polóról, mert amit kaptunk annak is jó anyaga és még jobb felirata van: MÁTRABÉRC FINISHER. Jó volt!

Kedves Mátra!

Nagyon jó volt ismét találkozni veled.

Először is gyorsan tisztázzuk: mit keresek itt? Nyaralunk! Csak mivel nem tudok egyszerűen feküdni és semmit tenni ezért kapott a párom négy helyszínt és időpontot (amik az általam kiszemelt versenyek), hogy döntse el hova szeretne menni nyaralni. Erre esett a választása – Trans Gran Canaria a Kanári szigeteken.

A feladat: kb 127 km Agaete és Maspalomas között. 8500 szintemelkedés. Rajt péntek este 11-kor.

Előtte kérdezték tőlem, hogy mire számítok? Arra hogy szombat 11 és délután három között kiderül, hogy ki marad úton. Az első éjszakát túl kell élni a mezőnyben és hajmeresztően előző, sorok között szökdelő gyorslábúak között. Aztán jön majd a nappali nagy meleg ahol nagyon fontos lesz, hogy ki mennyit iszik és napszúrással vagy anélkül tud nekimenni a második éjszakának.

Infó1 Dóritól: Ő ismer engem. Én mentem a Mátra 115-ön néhány éve tesco-s szatyorral. Először tagadok, aztán kezd összeállni a kép – Dóri emlékszik jól.

Infó2 Ilditől: nagyon technikás a pálya. A 110-es pontra érkezés előtti ereszkedőről szedik a bokatörötteket meg azokat akiknek elkészül a combja. Ekkor eldöntöttem, hogy bárhol is adom fel, de 110-nél tilos (mint a Kinizsi 100-on Bányahegy vagy Spartathlon-on Nemea).

Dilemma: csak megérkezés után esett le, hogy itt nem kötelező a térd alá érő nadrág (bezzeg a hőzáró fólia igen - mindegy). Én viszont csak olyat hoztam. Megyek térd alatt érő passzosban – ami éjjel jobban melegít, de ha meleg van akkor nagyobb felületen szivja a meleget – vagy megyek egy városi shortban ami kevésbé lesz meleg este, de napközben rendesen szellőzik és nem annyira vonza a meleget? Utóbbi mellett döntöttem. (Próbálok racionális emberként gondolkodni ezzel együtt megfigyelem azokat a ruhadarabokat amikben célba érek. Eddig se ebben a rövidnadrágban, se az előreküldött polóban nem értem még célba sehol. Mindig fel kellett adnom …)

A rajtban iszonyú nagy szél volt. A buszok bő egy órával rajt előtt megérkeztek a rajtba így az volt a megoldandó feladat, hogy ne fázzunk meg. Három busz már megérkezett előttünk, szóval az összes közeli étteremben, kocsmában fürtökben lógtak a futók. Ide beülés az veszett fejsze. Ekkor Andris és Kata egy mondattal oldotta meg 6-7 magyar fagyoskodását – két percre van a szállásuk, menjünk fel addig oda. Életmentő volt.

Dórival mentem az elején (kb 15-ig). Kiszúrta, hogy a „poharam” egy hét decis palack, de szerintem a tesco-s szatyor után ez már nem volt annyira meglepő. Nyugtáztuk, hogy valaki egy szatyorszerű dolgot szorongat a kezében felfelé menet. Mondtam is: „Figyeld, mennyien indulnak majd jövőre palackkal a kezükben”. Hallgatóztam, hogy a körülöttünk jövők milyen kompresszorral dolgoznak. Voltak itt bőven emberek, akik már az első emelkedőn úgy tolták felfelé mintha skyrun lenne. Két óra alatt voltunk fent a 10 kilis ponton. Az útvonalon táblázták, hogy hány km van még a célig. a 125-ös táblánál Dóri GPS-e már 4 kilinél járt.

Infó3 Dóritól: 27 órán belüli teljesítés érvényes qvalifikációnak minősül a Western State-re. Ez nagyon felvillanyozott. Végre egy jó kis reális cél. Szuper.

Elmaradtak a veszélyesen előző emberek, de nem maradtak el a botokat felelőtlenül használók. Eddig csak kézzel ütögettem a hátra lógó botokat, most némelyikre sikerült rá is lépnem. Jogosítványhoz kötném a használatát!

12-13. km környékén megjelentek az első út mentén üldögélő emberek, akik az élet nagy dolgait gondolták át egy-egy gél szopogatása közben.

15-nél fordult ki először a bokám. Esés, négykézlábra ereszkedés, kulacs eldobás (ami a poharam volt). Mondhatnám, úgy, hogy oda tettem ahova Shámán cimborám szoktat tenni az objektív szirmait, de így nem mindenki értené, hogy a kulacsom pár száz méterrel lentebb kötött ki a hegy lábánál. Talpra állás, bicegés tovább. Rendezem a sorokat, de a boka nem százas. Lógatom a lábfejem lépés közben, ergo ha sietek, és ismét kifordulhat. Erőltetem a sarokra érkezést. Kellett néhány km még mire stabilan mertem terhelni a lábam. Aztán ismét kifordult. Ismét az az érzés, hogy megnyúltak a szalagok, ismét óvatosabb járás. Itt el engedtem a tempót. Nincs értelme tolni azért, hogy az első harmadban már a feladáson kelljen gondolkodni. Vissza kettő, egészséges stabil célba érés a cél. Nem számít az „Infó3”!

Az éjszaka folyamán összesen 8 bokafordulást számoltam. Aztán nappal már nem nőt tovább ez a szám. Ebből gondolom, hogy lámpa bajaim lehettek. Bosszantó. Nagyon bosszantó.

Vélemény1: Igénytelen egy társaság jött itt össze. Nem tartom magam finnyás alaknak és úgy gondolom láttam már dolgokat terepen, de az út közepére sz.rás az én jó érzésemet is alulról súrolta. És jófejként még a használt papírt is ott hagyta mellette. Gáz hogy egy-két ilyen ember miatt vélemények formálódnak véglegesen (az enyém legalább is tuti). Vagy a másik jó képességű aki annyira nem volt hajlandó, hogy vizeléshez félreálljon a útból. És amikor látta, hogy észrevettem vigyorogva intett. Öregszem. Biztos csak azért zavarnak ezek a dolgok.

Mivel a poharamnak titulált flakont eldobtam, próbáltam a ponton kuncsorogni valamit. Pohárból csak a fél decis kávés poharat tudták adni. Így gyorsan megittam 27 pohár kólát. Viszont tovább-menetelhez is kellene valami (nem akarok minden ponton annyit állni, amíg a pezsgőtabletta feloldódik a camel-ben). Nézelődök, hogy mi a legkisebb flakon. Másfél liter. Így esett meg, hogy 35 kilitől a célig egy Pepsis flakonnal a kezemben tettem meg.

Vélemény2: Nagy mák, hogy jó időnk volt. Ezeken a frissítőpontokon múlik akkor nincs 57%-os teljesítési ráta. Folyadék volt bőven, ez ok, de azon kívül nem sok használható. Azt néztem, hogy ha nagy meleg lett volna akkor tudtam volna e bármi sósat enni. Hát, szerencse hogy nem volt meleg.

Vélemény3: Fogynom kell. A térdeimen érzem, hogy visznek meg működik meg minden, de könnyítene a feladaton ha kevesebb cuccot kellene cipelniük.

Vélemény4: A pálya teljes útvonala technikás. A kapaszkodókon mindegy is, mert azok meredekek. A lefeléken meg folyamatosan köveken kell lavírozni. Nem nagyon volt olyan szakasz ahol elvesztett időt vissza lehet hozni (fölösleges kilométerek a városban, vagy koncentrálás-mentesen futható letaposott dózer utak). Ellenben vannak köves szakaszok hüvelykujj mérettől a gyerekfej méretig. Hetykén csak egymás mellett lapuló vagy döngölt földből kiálló és néhol homokba megbújó kövekkel. Szóval, Technikáznom kell! Sokat!

44kmről üzenek először haza, hogy uralom a káoszt.

A hőség elmaradt – szerencsére. 80 kilométernél érjük el a sziget középpontját, ennek az a nagy előnye, hogy a középponttól északra és nyugatra fekvő részeken kicsit hűvösebb van és felhősebb mint délre és keletre. Izzadni nem izzadtunk, tempós szél biztosította a külső hűtést. Voltak szakaszok ahol inkább levettem a naptól védő sapkámat egy pár percre mielőtt a szél lecibálja és végleg mehetek fejfedő nélkül. Sajnos a szelet nem kezeltem le jól így egy idő után folyamatosan csepegett az orrom (ami a célba érés után még napokig jelen volt).

A növényzetről egy szó jutott eszembe – Kambodzsa. Nem voltam még ott, ezért egy fantáziaképem van róla hogy milyen lehet. Hát ilyen. A legyezőkaktuszok erdejét néha megszínesíti a hatalmas aloe vera bokor. És 1000 méter tengerszint feletti magasságban nádasban menni (az otthoni nádtól vastagabb, de az általam bambusznádnak ismert nádtól vékonyabb). Ahol meg fák voltak ott meg fenyves hatalmas tobozokkal. Azon agyaltam menet közben, hogy lehetne hazavinni egy ilyen tobozt – nem találtam rá megoldást.

84-nél az motivált, hogy innen még van egy kis fel, de onnan már főleg csak le. Nincs káosz. Csak a rend van. Takarékosra vettem a kapaszkodót, hogy majd az ereszkedő mehet tempósan, sőt ha tudom, akkor bele is kocogok. Ember tervez …. Számomra ez az ereszkedő (is) futhatatlan volt. Séta. Figyelve extrán a bokára, mert, hogy itt köszöntött rám a második éjszaka.

95-ös ponton ismét erőt merítek az otthonról jövő sms-ekből. Csak tetézi elszántságomat h tudom mennyien szurkolnak nekem/értem. Innen szerettem volna visszaírni az sms-t „Ennek a menetek két féle képen lehet vége, vagy a célban vagy a mentőben. Megyek, pontot teszek a végére”. De végül nem ezt küldtem. Nem idegesítettem az otthoniakat. Lebontom a cipőt a lábamról, hogy kiszórjam a kavicsokat. Közben kiszúrom, hogy az orvosok nézegetik a versenyzők tekintetét. Ki mennyire koncentrált, ki mennyire van szétesve. Na, az enyémből nem fogtok fáradtságot kiolvasni. Kiigazítom a maszkom, meghúzom a cipőm és usgyi. Nézzük meg azt a sz.póbódét! Jól megy a tempós gyaloglás és lendülettel érkezem meg a kritikus részhez. Infó2 egy cseppet sem volt túlzás. Engedem is az óvatost, de nagyon hosszú. Vaklálok a lámpákkal, de még nagyon messze a pont ott alattam. Csúszkál a lábam minden irányba, combból koordinálom a lépéseket. Egy leüléssel megúszom (meg rengeteg idő vesztéssel). 110.

Erőltetett menet a következő pontig, Előzöm az embereket miközben folyik ki a szemem mert alig látok valamit két lámpával. Szaggatás van. Vérszagot kaptam. Nincs emelkedő csak kényelmes lefelé. futni mégsem merek, mert alig látom, mi van előttem a talajon (annak meg nem látom értelmét, hogy 150 métert kocogok aztán megint csak séta). Jön a 10 km a célig tábla, majd jön az utsó pont. Naivan azt hittem, hogy innen már csak örömfutás a célig. Tényleg naiv volt. Egy széles vízelvezető-árokban vezetik végig a mezőnyt, aminek az alja különböző magasságú lapos kövekből van kirakva. Miért? Miért kell 125 kili terep után még a városban is nyaktörő talajon vinni a társaságot? Megunom, kimegyek a meder partjára. Másfél kili múlva a mezőny is kijön. Kínai srác mellé keveredek. Egyik oldalunkon a strand, másikon egy üveg fal (valami hotel kerítése). Mondom neki milyen jóvágású srácok futnak itt mellettünk. Néz rám zavartan és javasolja, hogy aludjak egy kicsit mert azok mi vagyunk. Lemondóan helyeslek – tudom, csak vicceltem és nem sokára aludni fogok. Ha már itt járunk akkor megfuttatnak minket a strand homokján is. Mi jön még? Miért kell ez a sz.patás? 125 kili után hidd el hogy mindenkinek van a lábán egy két elevenre dörzsölt terület. Most intézik el, hogy ezek tele is legyenek homokkal. Morgok még egy kicsit aztán megyek tovább. Innen már hülyeség visszafordulni … Egy sarok, még egy és még egy. Uncsi már egy kicsit. Ott a célkapu, de a másik oldalról kell befutni. Bazz!!! Akkor még meg kell kerülni egy fasort. És itt van. Nagy puszi Nagy Petrának, kis puszi kis Zéténynek és séta fel a pódiumra. Kezek a magasban (benne a másfél literes Pepsis flakon) és hatalmasat üvöltök – megérkeztem. 29:25 perc vagy valami ilyesmi. Közel 40 órája vagyok ébren.

Jobban visszafogtam a tempót mint kellett volna, mert néhány vízhólyagtól eltekintve nem volt problémám (meg a már említett megfázáson kívül). Két nap után már bicegés-mentesen jártam, három nap után már fájdalom-mentesen lépcsőztem.

Vélemény5: Zseniálisan hasznos volt, hogy 100%ig kipihent voltam. Nagyon nagy erőt adott és könnyebbség volt, hogy nem kellett fejharcokat vívnom menet közben.

Tovább: lehet készülni az idei év további kihívásaira. Tanulságos volt, de nem lett felejthetetlen élmény. Soha ne mond hogy soha, ezért én sem mondom, hogy ide nem fogok visszajönni, mert nagy potenciál van még ebben a teljesítésben 10 kilóval könnyebben és fényágyúval a fejemen, de annyira nem egyszerű/olcsó az idejutás. Szóval szerintem ennyi.

Van néhány befejezetlen beszámolóm. Nekikezdek még egynek, a javítási arány reményében.

A motiváció egyszerű volt. Kellene olyat menni idén ami ér négy pontot az UTMB-n. Tavaly nem sorsoltak be, így idén kétszeres szorzóval indulok, de a pontokat fel kell tudjam mutatni. Logikus lett volna –szívem csücske – Mátra115. Belevágtam egy tanfolyamba és elhatároztam, hogy ott leszek minden órán. Sajnos ennek esett áldozatul a Mátra. Így nekifeküdtem az UTMB honlapjának 4 pontos rendezvényeket keresni az iskolai elfoglaltsággal összehangolva. 3 verseny maradt amiből végül a családi tanács a Milano mellett megrendezésre kerülő Como-i ultramarathont választotta.

Miután kiderült, hogy nem tudjuk a szabadságunkat szélesíteni, hogy több időt eltöltsünk a környéken, Shámán cimborámat kérdeztem meg, hogy van e kedve csatlakozni. Volt. „Úgyse voltam még külföldi versenyen”

A képlet egyszerű volt: pénteken 12 autózás Como-ba, szombaton túra, beérkezés után utazás haza. Még szerencse, hogy nem vagyunk azok a túl vállalós gyerek :-) (mert akkor csak péntek délután indultunk volna :-) ). Nagy szerencsénkre a comoi tó körülötti néhány hostel egyike pont a cél településén van, így már a logisztika is körvonalazódik.

A pénteki 12 órából a különböző forgalmi helyzetek gyorsan 15 órát csináltak. Fáradtan estünk be az ágyba. Reggel időben indultunk Como felé, ami szintén hasznos volt. Hamar magyarázatot kaptunk arra hogy a GPS miért 55 percig visz a 35 kilis szakaszon. Felvettük a rajtszámokat és még fetrengtünk egy kicsit az árnyékba. No itiner – ami azért izgalmas mert 2 hete a János-hegyen is benéztük az útvonalat :-D Nem szoktam foglalkozni a szintemelkedés elosztásával (a tudatlanság néha boldoggá tesz :-)), de Shámán alapos volt, szólt hogy az eleje 3 kili bemelegítő síkfutás után kapunk 1100 szintet a pofánkba 5 kilin. Hát így kezdtünk neki. 120 sportoló rajtolt el egyszerre (egy része 115-ön másik részük 65-ön). Első 20 kili közösen.

Nagyon óvatosan kezdtünk. A bemelegítő részen konkréten mi voltunk leghátul – de ehhez már hozzászoktam :-) Aztán megindultunk felfelé. Nem tudom szavakba foglalni az izzadás azon fokát amit bemutattam/bemutatott a mezőny. Hőmérő már 30 fok felett, páratartalom az egekben és mi caklatunk fel 1300 méterre. A fák adtak menedéket a tűző nap elől. Így nem égetett a hőség. Barátkoztunk a jelzésekkel: a folytonos izzadtságcsík mellett ott volt a szokásos szalagos megoldás, kiegészítésnek leszúrt pálcikákon a verseny logója plusz KONFETTI – a sok-elágazásos lehetőségeknél nagyon jól vezettek minket és a 3ból egy valahol mindig volt. (emellett később voltak még nyilak táblán, nyilak aszfaltra fújva és az emberek akik a kritikus helyeken álltak). Egy szó mint száz, reménykedtünk, hogy itt eltévedni csak akkor fogunk ha valamit durván benézünk (szerencsére  eltévedés nélkül abszolváltuk mind a ketten a hétvégét). Megbeszéltük, hogy ez az emelkedő döntő a z egész etap kimenetelét tekintve, úgy hogy extra fókusz volt a tempón a vitaminon és a folyadékon. Amikor felértünk két és fél óra után Shámán jelezte, hogy a 2 literes camel kiürült – a tartalék frissítéssel jön a pontig. A ponton félliteres ásványvizeket osztottak főleg. banán, édes keksz, citrom meg tea. Nem volt terülj-terülj asztalkám, de minden volt amire szükség volt (na jó, sósból lehetett volna több …)

A táj zseniális. Amit ki lehet hozni tó,hegyek és felhő kombinációból az itt megtalálható. Pazar a kilátás minden alkalommal, amikor a fák közül kilátunk. Egy jól futható szakasz következett. A kellemes előrehaladás jelszóval választottunk tempót. Néhány rövid kaptató és jól futható lejtő után 3:40 körüli részidővel csapunk be a 21 kilinél lévő ponthoz. Kínálat hasonló mint a korábbi asztalon volt, csak megjelent még mellé a gyümölcspüré. Kockáztatok, kipróbálom. Meg itt kezdem el tolni a sós kekszet is. napközben minden ponton úgy frissítettem, egy liter víz ott helyben lecsúszott. Jöhet a vitamin és a fehérje szelet – hiszen csak egy 800 méteres pofonba készülök beleszaladni. Shámán erre, én arra, mindenki megy a saját dolgára. Mivel kemény a hőmérséklet ezért továbbra sem erőltetek semmit a tempón, csak teszem egyik lábam a másik elé. Viszont ez is elég ahhoz, hogy előrébb haladjak a mezőnyben. Jól megy. Beleképzelem magam, hogy milyen is lenne kora reggel célba érni, valami tökös performanszzal. A tudatom persze korrigál – a tapasztalat szól, hogy ez a fene nagy önbizalom a jó frissítés jele, messze van még a vége. Hosszú traverz végén érünk fel az első szakasz legmagasabb pontjára: 1700 m. (Az útvonal 3 kb egyenlő szakaszra van bontva.) Kis bosszúságot okoz, hogy sikerült a pólómat közben kiszakítani – beleakadtam egy traktorba.

Ennek a hegynek a lefeléje az én szintemhez képest iszonyú technikás. Nagy részén futásról nem beszélhetek, gyakran leguggolás, megtámaszkodás és lejjebb ereszkedés volt a recept. Azért szép lassan megérkeztem Campione-be (7:40 – 42 km / 2736 m szintemelkedés). Pontőr jelezte, hogy a következő szakasz kemény lesz megint egy 1000 méteres szint jön. Na jó. Feltöltöttem a vízkészleteimet, ettem egy két szelet házi sütit. Falatozás közben tette szóvá a pontőr, hogy a cipőm nem annyira terepfutó (asics 2170), mosolyogtam rajta. Próbáltam röviden elmondani, hogy mert nem annyira durva a talaj. Utána a nálam lévő csomag méretét észrevételezte. Megállapítottuk, hogy minimál csomaggal indultam. (tény hogy volt néhány spori aki akkora táskát cipelt hogy egy siklóernyő is elfért volna benne) Továbbindulva még találtam egy itatót, gyorsan átmostam a fejem meg a karom. Kis ráhangolódás után jöhetett a kövi cumi. Mit kell mondani 1000 méter szintemelkedésről, 4 kilométer alatt, 40 kilométer után? Jó volt. Ha-Ha-Ha Viccet félretéve a helyzethez képes nem volt rossz. Mentem folyamatosan és arra figyeltem, hogy miből pótoljak. Szerencsére csak a táv 2/3nál ütött ki, hogy elfelejtettem sós kekszet enni az előző ponton. Elkezdett görcsölni a horpasz izom. Változtattam a lépések szögén és múlni kezdett a fájdalom (a Mátrabércen minden alkalommal a Csór-hegyre felfelé szoktam ezt átélni). Közeledek a kupac tetejéhez. Itt ér utol 2 sorstárs. Fent természetesen a sóssal kezdek, plussz kóla, plusz vízkészletek feltöltése. Itt vezetem be, hogy minden frissítőasztalnál egy sós keksz és egy gyümölcs. Jól működik. Indulok tovább, amikor is rákérdezek, hogy mennyire van a következő pont. Mivel nem tudják elmondani angolul ezért mutatják a lapot. Innen lesz világos, hogy 9 kilis szakasz jön és hogy ennek a pontnak 19:20 a limitideje. De 19:07-et mutat az órám, ami késik néhány percet. Akkor indulok is. Innentől ezen agyalok. Mennyi lehet a következő pontnak az ideje? Voltak azért mögöttem még – velük mi lesz/lett? Lehet, hogy már az előző ponton is „szintidőtáncoltam” ? Mivel a frissítés jól sikerült így a haladásra sincs panasz. Becsatlakozok egy háromfős vonatba. jó volt a tempójuk. Az agyalásomat tovább erősítette, hogy elment mellettünk egy srác, akinek át volt húzva a rajtszáma (eszembe jutott, hogy a ponton is láttam egy ilyen áthúzást). Felért a vonat a hegy tetejére ahonnan tempót váltottam és néhány perces előnnyel , kilenc óra előtt érkeztem meg a frissítő állomásra. Sokat nem időztem, de mindenképpen rákérdeztem, hogy mikorra kellett volna ide megérkezni. Jó hír, este 11. A következő nagy pontra pedig 3:30. Úgy számolom, hogy én éjfél és egy között ott lehetek.

Fordulópont 1 – tovább indulás után nem sokkal megálltam, hogy kiszórjam a cipőmből a kavicsokat. Levettem a cipőt, kiszórtam ami benne volt és visszahúztam a cipőt. És még mindig érzem, hogy ott van. Ez nem kavics lesz. A felázott talpam lett érzékeny. Szuper. nincs ötletem, hogy kellene kezelni (valószínű hogy többet kellett volna edzeni, hogy tónusban legyen a talp).

Fordulópont 2 – gondoltam ráüzenek Petrára, hogy jól vagyok és megyek az éjszakába, reggel találkozunk. Elővettem a telefonom ami - a billentyűzár feloldása gombra kattintva – kikapcsolt. Ez nem lenne nagy gond, ha tudnám fejből a pinkódomat. De mivel nem tudom, így törhettem a fejem azon, hogy miként kellene életjelet adnom magamról. Az jutott hirtelen eszembe, hogy az Argegno-i nagy ponton kérek egy okos telefont vagy egy laptopot és Facebookon vagy gmail-en üzenek neki (mert hogy a férfi ember mért tudná élete párjának telefonszámát fejből? ).

Fél tízkor kellett lámpát kapcsolni. Egy lámpa. Jobb lett volna kettővel, de akitől kunyerálni szoktam az most éppen a rövidebb távon harcol az elemekkel. Szóval óvatos haladásba kezdek a sötétben. A mögöttem jövőnek olyan lámpája van amivel szerintem nem is fordulhat akár merre – gondatlanul a város felé fordulna, tuti felkelne mindenki. Nem beszél sokat angolul, de próbál beszélgetni. Szimpatikus. Ha már gagyogunk – milyen lámpád van? Petzl Tikka due (2) R. (ilyet nem találtunk a petzl honlapján de az egyesnek van R verziója…) Előzgetjük egymást oda vissza. Jó kis haladós szakasz ez. A ponton már nincs sós ahova érkezek. Rapid frissítés és nyomás tovább. Az az infó hangzott el, hogy 8 kili a nagy pont. Szuper. Gondoltam egy kellemes futható lejtőről beszélünk. Hiszen úgyis messze van még az a város ott lent a völgyben. Már biztos nem fér bele emelkedő. De akkor miért villognak azok a lámpák ott a domboldalban? miért van két irányba a jelzés és küld a sátorból kikandikáló fej „természetesen” fel? hát mert még van fel. Egy 800 méternyi kapaszkodó után fent éneklő pontőrökkel és visszaérkezéssel a sátorhoz. Aki végre elenged az ereszkedő út irányába. Erről a szakaszról az van meg, hogy én számítok arra, hogy lakóházaktól nem kell sokat gyalogolni és a ponton vagyok, ezzel szemben a valóság egy nagyon hosszú gyaloglás lett. (tudtam, hogy a pont után emelkedő jön ezért óvatosan szerettem volna bánni az erővel – túl óvatos lett. Minimum 4 kilit csak gyalogoltam a futható betonon ). Értékes perceket veszítettem itt. (16:10 – 77km / 4936 m szintemelkedés) Beértem a pontra és kezembe nyomják a z otthoni hátizsákomat. ??? . Jön a gyors magyarázat – táska tartalma az enyém (ki másé lenne – gondoltam magamban) el kellett mennie, de fél kettőre jön vissza. 1:10 van. Petra Drága nem ment el aludni amíg apa önsanyargat. Itt ült a ponton és várta az Urát az angolul foghíjasan tudó olaszok között. Persze hogy megvártam. Leültem a kőre és vártam. Már elmúlt fél amikor úgy döntöttem, hogy bármi lehetett útközben neki, de nekem el kell indulni mert itt el tudnék aludni. Robot mozgással bicegek a további útvonal irányában, amikor is ismerős duda rikkant rám. Hát csak ideért a csillagszemű. Kis mosoly az arcomra, kis boldogság a lelkembe, kis infókupac a fejembe – Shámán azt üzeni, hogy 6 óra felfelé, 3 óra lefelé és az utolsó egy kili gatyafékes. Elraktam az infót majd továbbindultam azzal hogy 10 körül találkozunk a célban.

Az utolsó hegyre készültem. Sűrítettem a fehérje és a vitaminbevitelt is. Jól is ment. Két órán belül voltam a kövi pontnál ami elvileg 10km és 670 szint. Nem lesz itt 6 óra, tuti jobb erőben vagyok mint Shám. Na egy kis férfias versenyszellem. Szóval, gürcöltem tovább fel. Elkezd világosodni – szuper, meg szakadni az eső – nem szuper, meg ereszkedni a szint – hát erre mit mondjak. Egyik szemem örül mert nem folyamatosan felfelé kell mennem másik szemem sír mert akkor még messze lehetek a hegy tetejétől. Esőkabátot nem használok – ott van mert része a kötelező felszerelésnek, de nincs hideg. Sőt egy kicsit felébreszt. De sajnos a járás már nem százas. Lefelé nagyon lassan bicegek már. A talpamon már megszámoltam mind a 312 szálat, amiből a zokni készült, a sarok részen amint megmozdul a cipő felszisszenek. Ez van, senki nem mondta, hogy áldozat és edzés nélkül célba lehet érni. Szerencsémre egy kis aszfalt jön. Hegyi úton emelkedünk. Visszaelőzök egy két embert akik az ereszkedőn előztek meg – ebből konstatálom hogy nincs gond az erőnléttel. Utolsó pont. A pontőr törés nélkül vált olaszról angolra. A legszimpatikusabb pontőröm az elmúlt 24 órában. Reggel 7:40 van, ha lefelét is tudnám tartani úgy ahogy Shámán megüzente akkor hamar vége a szenvedésemnek. Erre azért őszintén kicsi esélyt látok. Most éppen elállt az eső. Elindulok az utolsó 19 (?) kilométerre. Még egy  utolsó kaptató, fel 1700 méterre aztán indulhat a „lezúzás”. Sokat segített a talpfájdalmam feledtetésében, hogy a hajnali eső feláztatta az állati ürülékeket amik így nem csak a talpra ragadnak rá, de képesek a cipőbe is belefolyni. Égi áldás hogy ezek a természeti képződmények nem vonzzák a bogarakat sem. Én meg boldog voltam és vidám. Büntetésnek éreztem minden métert. Az amúgy sem diszrkét ereszkedők még fel is voltak ázva ami csökkentette a stabilitás érzetemet abból a szempontból hogy tudjak kettőt lépni egymás után anélkül hogy felszisszenjek a fájdalomtól.

Egy örökkévalóságnak tűnt. Nem írom ide 5 óra görcsölését, mert enélkül is van elég negatív dolog a neten. 5 óra, 3 km/h átlag. Ezzel értem le Menaggioba. Petra rohan velem szembe. Nyakamba ugrana – ha hagynám, de finoman jelzem, hogy nagyon kevés dologra vagyok alkalmas és arra is a célvonal után :-) Shámán biceg felém. Kisimult arccal konstatálja hogy én is estem keltem az utolsó dagonyás egy kilin. bekapcsolom a vastüdőt és begyorsítok, legalább 4 km/h-val „futok”. Egy szalag – kettő – még egy tábla, még egy utca. Potyognak a könnyeim. Mikor lesz már vége? A célfotóra összekapom magam. 28:13 , 115 km / 7479 m szint (ez a szintrajz szerint – a kiírásban 6400 van) Lerogyok egy székbe és hagyom hogy eltörjön a mécses. Ritkán jön ki, ezért engedem. Persze a szervezők nem tudják hova tenni, hogy mi baja van ennek az embernek. Pedig megmondtam :-)  „nothing, just leave me cry”. Pár percet adok magamnak aztán nekiindulok a zuhanyzónak. Nem emlékszem hogy volt e már valaha ennyi kidörzsölésem a lábamon. Petra kedvenc szóváltása is zuhanyzóba menet hagzott el köztem meg a mentős között: are you okay? No! Oh, That is perfect! természetesen minden fültanú röhögött.

Egyből hazaindultunk. Néha még elájultam a hátsóülésen (ahogy a többiek mondták - teleportáltam). Shámán 13:40-et ment. Úgy hogy végig fotózta. Neki a combjai égnek még 3 nappal a verseny után is. Nekem mindkét sarkam külső és belső fele is sebes. A bal lábujjaim közül 3ról van legyalulva a bőr. Kedden már bicegés mentesen tudtam járni – de az esti squash még nem ment valami fürgén :-)

Összességében: megérte és javaslom mindenkinek aki UTMB-re vagy CCC-re készül. Szívesen visszajönnék még ide faragni az időmön, de annyi verseny érdekel még, hogy ennek kicsi esélyét látom.

Előkészületek

Magredi Mountain Trailen voltam. Ez a rendezvény úgy került a látóterembe, hogy egy másik hosszútávú versenyen (Western State) ezt kérik a nevezésnél – és még utána jön a sorsolás … Paraméterek impozánsak 160 kili hosszú, 7000 körüli szintemelkedés, 45 óra szintidővel. Mindez október első hétvégéjén. Jól hangzik, nem lebecsülendő, de nem tűnik kivitelezhetetlen feladatnak.

Ahogy távolodtam a nevezéstől és közeledett a rendezvény úgy edzettem egyre kevesebbet. Ez nem valami edzéselméleti megfontolás – július eleje óta nem mentem hosszút. Így az esélytelenek nyugalmával, de a bátrak önbizalmával készülődtem az útra. Közben folyamatosan keresgettem különböző csatornákon infókat az eseményről. Ekkor találtam érdekes dolgokat. Ilyen például a versenyszabályzat egyik mondata : „Magredi evolved bring back the memory of what once must have Been the landscape of the Hungarian Puszta.” Teljesen ma sem értem mit akartak ezzel mondani, de bármi is az, azzal a magyar puszta hírnevét öregbítik. Aztán kaptam egy nagyvonalú útvonal leírást a szervezőktől, amiben a következő sort találtam: „where Attila the Hun stopped to refresh with his horse!” Akkor úgy gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa, ezek az olaszok magyar hagyományokat is ápolnak (azóta kicsit utána olvasva be kell, hogy ismerjem a fellelkesedésem hiányos történelmi ismeretekre alapult – Attila és a Hunok nem ősei a magyaroknak…) Használható információt nagyon nem találtam a versenyről, max annyit, hogy a Dolomitokból lezúduló hordalékokon többször át fogunk kelni. Az pedig elég bokagyilkosnak néz ki.

Kiutazás egyedül, autóval, körmendi kocsiban éjszakázással. Délre kint voltam, felvettem a rajtszámot. Háhá, ez a 16-os. Gyerekkoromban kitaláltam, hogy ez lesz az egyik szerencseszámom. Gyorsan üzenek is haza, hogy kíváncsian várom h ebből mi lesz.  Nagyon kis kulturált tornateremben volt a versenyközpont. Tipikus mediterrán kertes házak között új építésű kis futballpálya tornaterme. Átöltözök, összekészítem az előreküldendő cuccokat. Három pontra lehet előreküldeni, kb egyenlő (40 km) távolságra egymástól, frissítők általában 10 kilinként. Szembesülök az első megoldandó feladattal – nem hoztam technikai alsót. Csak utcai pamut alsó van nálam. A dilemma ilyenkor az, hogy alsó nélkül a nadrág varrására ül ki a só, ami nemes helyeken tudja a bőrt pillanatok alatt eltüntetni vagy veszek alsót , és akkor a pamutra ül ki a só ami nálam általában comb között eredményez eleven bőrfelületet. Miután megdicsértem magam azért, hogy ilyen szituba hoztam magam amellett döntöttem, hogy indulás alsó nélkül és a hátizsákba bedobom a pamut fehérneműt. Szerintem fájni fog, de ezért már csak nem lépek vissza :-) Kocsival átgördültem a szomszéd kis faluba ahol a rajt/cél sátrakat még csak építették. Összeraktam a kis hátizsákomat. Miközben méregettem mi, hogy fog elférni, rutinszerűen ellenőrzöm a lámpákat. A kisebbik nem világít. Ne bassz … elemcsere után sem világít. Baszki, ezt most miért? Ez van, így kezdünk neki. Kocsiban alvással, alsónadrág nélkül egy fejlámpával. Nem sok taktikai elem maradt: éjszaka óvatosan, túlélésre megyek úgy, hogy ne legyen kidörzsölés és a bokám is ép legyen nappalra. Nappal, meg ami a csövön kifér. Kamikaze megoldás, de nem látok mást. Nem érezném jól magam ha meg sem próbálnám. Aludtam még egyet a kocsiban így kipihenten álltam bele a rajt ceremóniába.

A versenyzés

kb 130 induló. Rajtszám szerint szólítanak egyesével mindenkit a rajtzónába. Kiskabát felkötve a táskámra, rövid ujjú pólóban egy csősállal a fejemen topogok a többiek között. Felcsendül a Karib tenger kalózainak a zenéje, amire elmosolyodok, mert sokkal jobban szeretem, mint a paradicsom meghódítását. Kicsit sajnálom, hogy csak röviden hallgathatom, de reménykedem, hogy megmarad agykullancsnak. Az első negyvenes etap két részre bontható: az első húsz csak a szintrajzon emelkedik. A második 20meg kaptató egy hegyre. Csak a szokásos mackós kezdés. Hamar kiérünk a faluból és a Dolomitok hordalékából feltöltött völgy „főld”útjain indulunk kifelé a töltésről. Figyelős. Nekem legalábbis az. Sokat gondolok a magyar terepfutó mezőny általam ismert tagjaira, hogy vajon nekik itt mennyivel lehet egyszerűbb. Aztán látom, hogy vannak bőven, akik nálam jobban botorkálnak az öklömnyi köveken. Közben megy le a nap a velünk szemben húzódó hegyóriások mögött. Zseniális ez a látvány. Maradhatok itt gyönyörködni benne? Persze – futva :-) ! 70 percre jön a 12km-es frissítő, de előtte még átkelünk egy folyómedren. Full fehér kő, gyerekfej nagyságban. Itt nincs futás, se a talaj, se a szürkület nem támogatja. Úgy terveztem, hogy 12-nél lámpát kapcsolok. Nem teszem, mert hozzáverődtem egy 8fős csoporthoz, akik világítanak eleget. Csak menni kell velük J Érzem, hogy gyorsulunk, de az izmok nem jeleznek semmi problémát. Úgy döntök, hogy megyek velük amig jól esik aztán megállok és felkapcsolom a saját lámpám. Már korom sötétben érünk ki a folyó völgyből és érünk lakott területre. Itt egy kis emelkedő vezet be a faluba, amin előbányászom a lámpám, mert a felfelé gyaloglásom gyorsabb mint a csoporté. Falu túloldalán a 19,x-es pont, órámra nézek – 1:50. Annyira nem lehetek rossz állapotban, ha ez a tempó nem szakított szét. Indulhat a botorkálás az erdőben egy lámpával meg a kapaszkodás. A talaj olyan mint a mederben, csak itt a kövek közé szorult egy kis föld (mint a Kevély). Libasorban kaptatunk fel. Valahol itt játszom meg azt a jópofa dolgot, hogy a cipőm orra beleakad egy kőbe, és ahogy megfeszül, a lábfejem úgy szakad keresztbe a gyöngyvászon a cipőm orrán – mintha eddig minden olyan jól ment volna, most még egy kis nehezítés. A Kevély style később átvált kevésbé darabos - kígyóként a hegy oldalában csavarodó - szerpentinné (Pilis nyereg). Itt jelenik meg először az a talajviszony, hogy a gyalogutón lévő köveket, gyökereket nem látni az út mellől behajló sűrű növényzettől. Ezt „fél szemmel” (egy fej lámpával) főleg élvezem. A 28-as pont előtt még van egy két sziklásabb szakasz. Hullámvasútban megyünk: a gerinc vonulaton fent aztán a két vonulat közötti sziklamorzsalékos részen meg lent. Bal kéz felé a meredély nem túl barátságos alattam. Bevillan többször is hogy nem tudnék mit csinálni, ha itt megcsúsznék oldalra le. Még egy ok, amiért ezerrel figyelek a lépéseimre.  A pontra érve eléggé fázok, kis fekete kabátom fullba izzadt és párás. Felveszek kesztyűt, csősálat a nyakba, sapkát a fejre. Eszek iszok, de nem merek bemenni a házba, mert ha felmelegszem, akkor nem lesz kedvem kijönni. Magamhoz képest lassan a többiekhez képest gyorsan depózok és már kaptatok is tovább. Innen már nem követtem annyira részletesen az út milyenségét. Mentem, hogy aztán egy kis faluban kocogás után megérkezzek az első ellenőrző pontra. Kérek egy tál levest. Nagyon finom, de lencse és bab. Ezekből van tapasztalatom, hogy mit generálnak a beleimben így csak szürcsölök egy kicsit a levéből és éjfél után 18 perccel már úton vagyok. A hátizsákomból még semmi nem fogyott, csak bedobtam a protein szeleteket meg ettem egy kis pizzát még a leves után ésanyi.

Rögtön a pont után szaladok bele az első mérgelődésbe a jelzés miatt. Toporgok egy T kereszteződésben: most balra vagy jobbra? Balra vagy jobbra? Balról jönnek vissza fejlámpák. Hm, akkor talán jobbra? De ott sincs szalagozás. Totyogok. A három fejlámpa olaszul kiabál nekem valamit. Sajnos csak „in inglis pliz”-t tudok válaszolni. Elindulnak nekem egyenesen. De hát ott nincs is út … Na, jó, hagyjuk, nem tudom, ezt hányan fogják itt benézni, de gusztustalan. Útbaigazítóimmal váltok néhány szót. Tőlük tudom meg, hogy ennek a pontnak éjfél volt a szintideje. Térkép szerint ennek a 40-es blokknak az első 8 kilije hullámvasút – tanúsíthatom. A következő kilenc pedig annak a résznek a lefeléje amit felfelé másztunk 20-tól 30-ig. Ez utóbbit vártam jobban mert eddigi tapasztalat, hogy az ilyen meredek lefelén használhatatlanná durran be a combom. Nem tudom, hogy attól hogy óvatosra fogtam az egy lámpa miatt vagy attól hogy az elmúlt 3 hétben ismét aktív konditermi edzéseket is toltam, de minden gond nélkül jöttem le a 3 kili meredek ereszkedőn. Volt néhányszor háton fekvés, de közel sem volt annyira technikás, mint amit ebből a köves terepből ki lehetett volna hozni. Itt már nem mentünk felhőben és sokkal jobban kijött a  fényerő különbség mások lámpája és az én lámpám között. Némelyiknél azért néztem hátra mert alig hittem el hogy ezt a fényt nem egy autóval csinálják. Annyúúúú, nekem is kell egy ilyen. Az ezt követő szakaszról nincs sok élményem.  Itt már feltűnt, hogy az előre elküldött szintrajz és a ponton kiplakátoltat (ami a következő etapra vonatkozik), mutat némi különbséget :-/ Ennek a szakasznak a végén, egy hegyoldalon ereszkedik le a mezőny. Szembe kel fel a nap a hegyek mögött. Hihetetlen piros az ég alja. Hat óra körül van. Alig bírok koncentrálni a lépéseimre. Homályosodnak a képek előttem. Álmos vagyok. A picsába, még csak az első reggel van. Lehet, hogy ennyire edzetlen vagyok? Lehet, hogy ennyit számít, hogy júli eleje óta nem mentem hosszút? Akkor sem bánom ha csak eddig jutok, mert hát legalább hírnöke lehetek ennek a versenynek is. De nekem aludnom kell egy kicsit. A kövi pontig elbotorkálok, és ott alszok 20 percet (még soha nem sikerült csak 20 percet aludnom – A szerk.). Ha nem bírok felkelni akkor ott alszok még egy darabig és hazamegyek. Kit érdekel? Egy jól futható köves lefelét pazarolok  el erre a nyűgömre. Beérek a városba, hamar a ponton vagyok. Egy három oldalról nyitott nyári sátorban van a pont. Lehangol. Csökken az alvási esélyem. Megpróbálom, az arcom a tenyerembe temetni hátha úgy tudok egy kicsit pihenni – nem túl sikeres. Eszek, eszek. Mindent, hátha valami felébreszt. Kérdezem a pontőrt, hogy mennyi itt a szintidő? Meddig vannak nyitva? Válaszként szólnak, hogy náluk nincs szintidő csak a következő, nagy ponton. Odatipegek a mentőshöz, hogy van e pokróca. Mutatja a hővédő fóliáját –ettől féltem. Hogy magyarázzam el egy angolul nem beszélőnek, hogy meleg pokróc oké, izofólia nem oké. Legyintek és elindulok tovább. Beveszem a z aktuális centrumomat. Reménykedek, hogy hatni fog. és botorkálok tovább. A következő szakaszról a Békás szoros jut eszembe. Folyó mellett hatalmas sziklafalak tövében zombisodok tovább. Pénteki buli után az emberek egyenesebben mennek, mint én most. Néhány spori iszkol el mellettem, kivétel nélkül mindegyik kérdezi hogy jól vagyok e. Tenyérrel összefordított kezeimet fülem mellé téve mutatom, hogy csak álmos vagyok semmi para. Bólintanak és mennek tovább. (Ki kellett volna próbálnom, hogy azt mondom, hogy nagyon rosszul vagyok és itt fog leszakadni  a bal fültőmirigyem – szerintem akkor sem állt volna meg senki J). A következő pont nagy pont, ott tuti tudok aludni. Szkeptikus vagyok hogy 20 perc elég lesz, de a lényeg hogy aludni kell. Hogy ne fityegjen a zsebemben egy fél powerbar ezért megeszem. Szinte le sem nyelem és már egyenesedik a járásom. Mi történik itt? Elszállt az álmosság. Jobb a kedvem. Mi a bráner folyik itt? Feltámadtam. Vissza kettő, padló. Ismét erőltetett gyaloglásban megyek az emelkedőn felfelé. Ez mekkora? Hát ezt, hogy csináltam? Nem tudom, de erre nem számítottam. Azt hittem már annyira mélyen vagyok, hogy onnan nincs visszaút. Zárkózok. Kocogom a lefeléket és támadom a talaj a kapaszkodókon. Utolérem az utolsó embert aki elment mellettem. El akar engedni, hogy én úgyis gyorsan gyalogolok. Nem megyek –hiszen még csak most keltem J- inkább szóba elegyedek vele. Próbálkozott már Spárta kapuiban, futotta az Ultrabalatont és hasonló extrém dolgok vannak a lábában. És megtudom, hogy a következő pont délig van nyitva, a harmadik nagy pont meg éjfélig. Hoppá hoppá. Minden megborulás ellenére két és fél óra előnnyel érkezek a pontra. Levesnek kérem csak a levét, az előreküldött táskámból feltöltöm a fehérje készletemet és egy gyors frissítés után már indulok is tovább.

A leghosszabb negyed következik – 46 killer. Nyugtatom magam, hogy állítólag 14 belőle aszfalt. Faluból ki aszfalton tekereg az út fel, majd becsapunk az erdőbe. Előzgetek vissza folyamatosan. Nem emlékszem mit dúdoltam, de elpusztíthatatlannak éreztem magam. Keresgettem a gondolataimban olyan helyzetet, ami problémát okozhat, de nem. Nem találtam. Futok vízszinten, futom a lefelét. Úgy érzem, elhúzom a hegyet, kilapátolom a vizet a folyóból. Az emelkedőnek egy T kereszteződéssel van vége. Balra nézek ott a jelzés és már, iszkiri is tovább. Egy olasz lobog a nyakamon.  Egy elágazásban megint nézelődős a szalagozás ezért utolér. Motyog valamit, mosolyogva kérdem ”English?”. Ránt egyet a vállán és elindul előttem. Most én lobogok a nyakán. Megtorpan egy elágazásban. Szó se róla az út felfelé indul, ami ellent mond a szinttérképnek. A srác egy helyben topog és folyamatosan magyaráz – olaszul. Ott hagyom és megyek tovább a szalagon(hátha csak egy kis emelkedő, ami észrevehetetlenül kicsi a szintrajzon). Talán szerzek egy kis előnyt. Annyira megyek, hogy nem is zavar, hogy nagyon emelkedik. De itt a szalag, nagy gond nem lehet. Vékony ösvényről szervezői nyíl irányít le be az erdőbe. Elég vadregényes, de egyértelmű a jelzés. Keresem a következő jelet. Nem találom. Bolyongok. Avar, vizes fű, avar, gyümölcsös. Már rég nem látok emberi nyomokat. Eltévedtem. Okés, vissza kellene találni, nem találom a jelzést sem. Egyforma buckák, mindegyiknél a „talán a mögött lesznek a versenytársak” érzés. (Az itt megfogalmazott gondolatokat nem publikálhatom, mert trágár szóhasználat miatt kitiltanának az internet J ). Jó, most már a viszonyítási pontjaimat is elhagytam, akkor irány vissza a mezőre. A mezőn bolyongva találok még egy nyilat ami a túl oldali városka felé mutat. Bemegyek. Sehol senki. Egy-két korosabb olasz kiabál ki az ablakból felém (biztos a „hol jársz erre ahol a madár se jár” kérdés) bőszen kiabálom vissza a rendezvény nevét: Magredi Mountain Trail. Üveges lesz a tekintetük tőle. Egy téren pakolgatnak emberek. Eszembe jutott, hogy van nálam itiner és tőlük nem a verseny nevet fogom megkérdezni, hanem a következő pontét. Tovább irányítanak. Ó szuper, akkor jó helyen vagyok. A vér lassan kezd meghűlni bennem, lassul a pulzusom, esik a vérnyomásom. Én itt már jártam. Én itt nem is olyan rég már jártam. Ez a nagy pont kivezetője, aminek délig van a szintideje. Nem találok szavakat. Hangosan káromkodok. Mit tehetek? fél 12 van. Vagy neki esek még egyszer a szakasznak vagy visszasétálok a nagy pontra és visszavitetem magam a célba. Csípőből a még egyszer neki esek lenne a logikus döntés, ha legalább 1 ötletem lenne, hogy hol néztem el a kanyart. Találok egy régió térképet azon próbálok rájönni, hogy le tudok e csapni valahol utat. Nem. Tovább indulok. Elkeseredve. Minimális előnnyel a szintidővel szemben. Kedvetlenül kapaszkodok újra a saras talajon. Az emelkedő tetején a T kereszteződés, balra szalag  …meg jobbra is. Balra fej magasságban, jobbra térd magasságban. No comment. Akkor most jobbra indulok. A szekér útról a jelzés ismét jobbra dob itt bevárok egy szemből érkező sportit és indulunk le. „I am lost” „me too” „shit” „me too” hangzik az épületes beszélgetésünk. 300 méternyi szint vizes nyálkás gyökeres talajon. Meglépek egy kicsit, mert csak a kedvem ment el, az erőm nem. Minden lépés után a „mindjárt ott vagyok” érzés erősödik bennem. Nem annyira mindjárt, de beérek Fanna nevű kis faluba. A szalagozás itt is fákof, de csak megtalálom a pontot. Eszek sokat (lekváros süteményt tolok az egész verseny alatt). Közben beesik az üldözőm is. Szingapúri kolléga. Kövi szakasz -a szintrajz alapján – egy 600 méteres hegy fel és le. Nehogy már utolsó legyek, ezért indulok, hogy kikerüljek üldözőm látóteréből. Felfelé egyenletesen haladok. Nem túl gyorsan, csak egyenletesen. A hegy tetején kapunk egy kis lakott területet, katonai épületekkel. Egy kis műutazás után csapatás le. Egy elhagyott papírzsepi kelti fel bennem a gyanút, hogy erre már jártam. És tényleg az eltévedésem során erre jöttünk le az olasszal a nyakamon. Ez még nem gond. Az a gond, hogy akkor ismét meg kellene találni, hogy hol tévedtem el. Feltételezem, hogy ott ahol a nyíl leküldött az ösvényről az erdő belseje felé. Gyanítom, de készülök arra, hogy ha nem ,akkor írom is haza az sms-t, hogy én ezt itt befejeztem. Előbb a végére járok. Odaérek a nyilamhoz. Ha balra megyek akkor dzsungelharc és vissza két ponttal korábbra. Kicsit előrébb sétálok egyenesen az ösvényen (nem térek be balra). Ott egy szalag. Hm +!%%’+”!’§ akkor még várok azzal az smssel. Ha ez nem vezet sehova akkor vége, ha vezet akkor megyek tovább. Nem vagyok túl motivált, de semmi bajom. Most üljek le hisztizni? Inkább megyek tovább. Lakott település ismét. Ismét impotens szalagozás és útvonalkeresés az utcák között. Megint a ponton ér utol miszter szingapúr. Forró tea plusz süti. Ülök egy kicsit a ponton. Több mint ezer méter szint következik 3 kilin aztán plusz 3 a következő pontig majd 11 lefele az azt követő pontig. Kis szingapúri kollégám a „tempós felfelé menet szünetekkel” taktikát alkalmazza. Én maradok az LSD-nél (Long Slow Distance) a saját tempómban. A túra során többedjére eszem meg így az előttem tipegők előnyét. Most is így van. Korrekt kis 45%os emelkedő, szóval nincs nagy sebesség. Folyamatosan számolok, hogy ha másfél óra alatt a kövi ponton vagyok akkor az 4-es átlag. Ha két óra alatt akkor 3-as. Megyek bele a felhőbe. Az alattam lévő meredély megint olyan hogy nem tudom, hol állnék meg, ha megcsúszna a lábam. Itt azért betyáros kilátás lehet jó időben. De a jelenlegi 100 méteres látótávolság csak az útra enged koncentrálni. Szép lassan átbillen az út lejtmenetbe. Köves. Az a köves, amit nem tudok megfutni. Járástechnikai tréning. Két és fél óra után elkönyvelem, hogy itt kimaradt egy pont. Minden van nálam így csak a tény zavar, de nem befolyásol. Bő 3 óra után érkezek meg a kövi pontra. Nem nézek semmi papírt, hogy hol vagyok. Eszek iszok és gyorsan továbbindulok, hogy most ne érjen utol a bajtársam. Felteszem a fejlámpám és indulás tovább. Úgy számolom, hogy kimaradt egy pont és a kövi pont már ismét nagy pont. Át tudok öltözni, száraz ruhát tudok felvenni, fogat mosni és mind e mellé még csak fél 8 van. Szuper. Hosszú lefelé következik nem lenne túl technikás ha lenne elég fényem. Így azért elég totyogós. Időről időre hátranézek, hogy hol a kis rízsevő barátom. Wow, milyen korrekt kis előnyt összeszedtem. Nem zárkózik, nem látszik mögöttem. Itt már nem csúszkálok annyit, mint tegnap este, sőt a magam módján élvezem, hogy saját tempóban jövök előre. Víz melletti betonútra érek. Hatalmas gát van előttem. Én a tetejével vagyok egy vonalban. Ez monumentális. Rájövök, hogy soha nem láttam még ilyet életembe. Ez büdös nagy. Az útvonal végig visz a tetején. félelmetesen felemelő még így sötétben is (vagy lehet, hogy pont a sötét fokozza még a hatását, hogy a mélyben nem lehet tisztán kivenni, hogy hol kezdődik a víz és hol van vége a betonnak). Néhány kanyar után alagút következik. Erőltetett menetben 20 percet megyek egy alagútban ami nyíl egyenes. Egy autó széles, ezért amikor szervezői autó jön akkor behúzom a fenekem a fel mellé. Így elférünk. Az én fejembe egy ilyen kép jelenik meg amikor valaki a „fény az alagút végén” kifejezést használja. K hosszú. Nem erős a fejlámpám, de csak a következő prizmát látom. Amíg nem látom meg az autót velem szemben addig csak reménykedek hogy nem egy bányában vagyok. Amikor meglátom akkor meg feltételezem, hogy ott vagyok mert a fényhez nem hallok hangot és alig közeledik (biztos egy megrakodott nagy bányagép). Szerencsére kiderül, hogy tévedek. Két ilyen alagút van. A víz folyik le a falakon belül, csepeg a fenti nyílásokon. Esik az alagútban … Egész jól megy a kerülgetés , de egy két pocsolyát elkapok. Jó lesz az a száraz zokni. Kiérek a második alagútból, még egy gáton kell átsétálni és ott a pont. Belemarkolok a lekváros sütimbe és keresem szemmel az előreküldött táskát. Negatív. Még mielőtt megkérdezem, vetek egy pillantást hol vagyok. 110 kili. Ne basz. Minden végig fut a fejemen – 2 kilis átlagot mentem akkor a nagy emelkedőn. Nem maradt ki pont és az elmúlt 10 kilit majdnem 3 óra alatt tettem meg. Negyed 11 van. 12,8 van a következő pontig amiről azt tudom, hogy éjfélig oda kellene érni. Nem komfortos a hőérzetem, felázott a talpam és különben is. Picsába. Azért hajtsam magam még 4 órán keresztül, hogy odaérve könyöröghessek, hogy továbbengedjenek. Hagyom az egészet. Jelzem, hogy kiszállok és leülök a kajás asztal mellé. Eszek, eszek, eszek. Kérek egy hővédőfóliát és már nem is fázok. Beültetnek a kocsiba és rám indítják a fűtést. Hajnal egykor keltenek, hogy megjött az autó amivel visszavisznek. (bevallom megfordult a fejemben, hogy megszívattam magam ha nem éjfél volt a limitidő). Még 5 spori szállt ki utánam ezen a ponton.

Visszavisznek a célba. Kocsival átgurulok a versenyközpontba. Lezuhanyozok és befekszem a többiek közé a tornaterembe aludni hálózsákomba. 3kor elaludtam 7kor keltem úgy hogy azt éreztem kialudtam magam. Összeszedtem a cuccom és elindultam haza. Ausztriában még azért aludtam egyet egy parkolóba, de ezt leszámítva eseménytelen volt az út.

A versenyről

Ezt a részt nyugodtan ugorja át akinek pozitív töltésre van szüksége, mert lehangoló fikázás következik. (Megpróbálom objektíven, de érzem, hogy nem fog menni .)

-          A honlap angol verziója made by Google trönszlét. Ezt az nehezíti, hogy alap információkat nem lehet elérni angolul (pontok limit ideje, felszereltsége, milyenek a jelzéseket kell követni, stb)

-          a nevezésnél 3 táskát kaptam amibe kellett tenni az előreküldendő cuccokat. Három különböző színű papírtáska. 1) szerintem csak a szerencsén múlott, hogy a táskák nem áztak ronggyá és a benne előreküldött száraz ruha nem vizesebben fogadta a versenyzőt mint ami rajta volt, 2) a szatyrokra rá tudták írni kézzel, hogy melyik versenyzőé, de azt hogy az melyik pontra megy azt már nem

-          (írom ahogy verseny közben megfogalmaztam) nem költöttek elegendő jelzésre, nem költöttek izotóniás italra. Mi a vér retekre ment el a száz eurós nevezési díj?

-          az útvonal jelölés meg sem közelíti a terepfutásnál megszokottakat, ellenben nagyon jól alkalmazza azon ősi teljesítménytúra szervező elveket mely szerint elég ott jelölni ahol eltévedési lehetőség lehet (amit szubjektív fogalom lévén mindenki máshogy értelmez). Két kedvencem van: 1) emelkedő végén fent a fák közül kiérve T kereszteződés és mindkét irányban van szalag. 2) ösvényről látványos szervezői nyíl mutat balra majd folytatódik a jelölés az ösvényen

-          jelölés fényvisszaverős része nagyon kicsi

-          Kaptam mailben egy itinert és egy GPS tracket (soha  nem használtam még ilyet) az itinerben elég felületes. Felhívták a figyelmem, hogy ezt hozzam magammal valamilyen formában mert helyszínen nincs itiner-osztás (ez sem terhelte a nevezési díjat)

Külön külön minden itt felsorolttal találkoztam már és nem zavart, de ez így egy csokorba most rosszul esett.

Összességében ez egy jó teljesítménytúra. Mind jelölésben, mind frissítésekben ez a kategória. Az hogy angolul nem biztosítanak adatokat, az inkább arra enged következtetni, hogy az olaszok ezt a versenyt (is) maguknak csinálták, mint egy utolsó mentsvár amivel UTMB-re 4 pontot lehet vinni. Gyönyörű a táj, a Dolomitok még mindig a legdekoratívabb hegység – távolról (Jól áll neki a távolság :-) ). A napfelkelte és a naplemente mintha  festették volna, viszont ahogy hegyre érünk akkor a részletek már annyira nem nyűgöznek le.

Ezek a 160 kilis próbálkozások az én Camino-m. lehet nem tart hónapon keresztül, de eljutok gondolataim mélyebb bugyrába. Újraértékelek, és figyelmen kívül hagyok dolgokat. Leegyszerűsödik a világ. Próbálom kerülni, hogy visszajáró legyek bármilyen túrára vagy legalább ne emlékezzek, hogy korábban mennyit mentem. Én így akarom elkerülni azt, hogy magyarázatot kelljen keresni magamnak, hogy miért voltam jobb mint a korábbi alkalommal vagy pont miért voltam rosszabb. De pont ezt csinálom most, magyarázatot keresek arra hogy miért nem értem végig. Hiába, az ember nem menekülhet a félelmei elől, szembe kell nézni azzal, hogy nem vagyok tökéletes (ezen a pszichológusok milyen jót csámcsognának :-) )

Természetesen konklúziók is vannak: be kell szereznem egy fényágyút éjszakára, amennyien rohangáltak az enyémtől erősebb lámpákkal úgy gondolom ez nem annyira nagy feladat. Csak pénz kérdése. Hasonlóan, mint egy jó kiskabátot venni, amiben nem fázok éjszaka, de nem is fog a belsején csorogni az izzadtság (vagy csak vissza kell térni a korábban használt repi dzsekire …). Érdekes dolog, de azt érzem, hogy ide vissza kell jönnöm. Nem azért mert olyan jó volt. Pont, azért mert annyi minden nem ment, úgy ahogy terveztem és mégis 110ig jutottam. Ha csak egyet kijavítok és semmi nem lesz rosszabb, akkor már teljesítésről lehet beszélni szerintem (két lámpával megyek, vagy száraz ruhát veszek minden ponton, vagy nem kocsiban alszok előző este, stb). Nem utolsó sorban jó lenne már végre a sportot tervezetten csinálni, nem akkor edzeni, amikor időm van rá, hanem ahogy az edzésterv diktálja. Jó esetben még azt is kipróbálni, hogy mennyi napot birom egymás után a futóedzéseket (pihenőnap nélkül).

Zárszóként: otthon már kipakolás közben bekapcsoltam a kis lámpát. Kivilágította a szemem …

(Üzenem a sorsanak, hogy ”a barack az egy gyümölcs nem egy szín, ha valamire tanítani akar akkor tegye az arcomba, nem szükséges már ilyen eszközöket használnia a tanításomhoz”)

Olyan hangulatom volt, hogy a futásról és a terepfutásról akartam plusz infókat szedni, tanulni. Ilyenkor szinte kötelező programom megnézni az ultravalót. Jó hangvételű, pozitív szellemű írások vannak mindenféle ultrafutással kapcsolatos dologról. Itt futottam bele a Baradla Trail reklámjába amin nagyon találóan barlangban futnak az emberek. Letöröltem az értetlenséget az arcomról és elolvastam még egyszer. Tény hogy egyre több ember/cég próbál egyre több fajta profilú futóversenyt rendezni (messze futás, magasra futás, sárban fetrengős futás, stb), ami önmagában bennem inkább visszásságot kelt. De ez, ez jól hangzik. Úgy futni, hogy 16 kiliből kettő az aggteleki cseppkőbarlang rendszer szakaszában vezet, igen ez jó. (Szabolcsi származásúként amúgy is a kisiskolás kori osztálykirándulások szép emlékeit hasította fel bennem a lehetőség).

Körbe küldtem néhány újdonságra nyitott ismerősömnek a lehetőséget és leneveztem. Mivel a hely tájvédelmi körzet, ezért teljesen logikus, hogy nem indulhatnak tömegek, 300-ban limitálták az indulók létszámát. Csak egy plusz mondat a szervezőkről: az a szervező gárda akiknél még nem éreztem, hogy a nevezési díj ne érte volna meg az árát. Bár amikor fizetni kellett akkor nem annyira élveztem, de a miskolci csapat eddig nekem mindig többet adott mint amennyit kért.

Fizikai felkészülésről nem beszélek, mert nincs. Bejárós kocogást terveztem, erős örömfutás vonzattal. Július óta nem sikerült rendszeresen futnom, szóval az elsődleges cél a sérülés mentes célba érés szintidőn belül.

Shámán cimborámmal vágtam neki az útnak hajnalban. Miskolc magasságában keresztül verekedtük magunkat néhány kilométer sűrű tejfölön, majd az útlezárások következtében flórklór túrán vettünk részt a Kazincbarcika környéki falvakban, de aztán bőven időben érkeztünk meg a verseny helyszínére. Szép ez a hely. Még egy métert nem mentünk természetben, de ahogy a vadregényesen dús fák közül feltűnik a barlang bejárat feletti nagy sziklatömb az magával ragadó. Tudni hogy ott egy nagy természetes hangár van bent … A magashegyekről ismert „mit akarok én a természet erőitől” érzés kerít hatalmába.

Rajtszám felvételnél mérlegeljük, hogy mennyit fogunk kapni az utolsó előttitől :-) főleg fürge lábúnak kinéző testalkatok cikkáznak a gerendaházak között. Vannak itt futók akik végeztek már élbolyban az UTMB-n, van aki a Spartathlonon, de még találok olyan futóarcot is akire általános iskolából ismerek (kicsi a világ). A rajtszám tenyérnyi méretű, ponyva anyag. Szerintem kicsi lesz, de az a lényeg, hogy a szervezők lássák. kapunk egy pólót még és egy kupont a közeli étterembe. Kicsit még visszaülünk a kocsiba melegedni.

A rajt előtt már körvonalazódik, hogy nem leszünk utolsók. Van itt minden féle ember – szerencsére. De! Olyan fenekek sétálgatnak körülöttünk – legalább annyira kerekek voltak mint amilyenre a szemünk dülledt (Tavaly a 4 napos szuperbalatonon volt hasonló érzésem – tényleg megéri  Pesttől messze menni futóversenyre :-) ). Pár fokot emelkedik a hőmérséklet, már nem igénylem a pulóvert. Lóg az eső lába. Visszaszámlálás és rajt. Össz szintemelkedés 500 méter és mivel majdnem azonos a barlanghoz vezető út a visszavezetővel így lehet kalkulálni az emelkedők mértékével. Két kis tüskét kell megmászni aztán egy nagyobbacska megmászandó kupac jön a szintrajz szerint. Az első tüskét füves nyomvályús úton másszuk meg még az erdőn kívül. Két sorban halad a mezőny, rendezzük az erőviszonyokat. Edzetlenségünkre tekintettel az a terv, hogy a barlang kijáratánál lévő frissítő ponting csak semmi randalírozás. Második tüske már egy gyökeresebb szakaszon erdőben. Nem durva emelkedők. Próbálom edzés jelleggel megkocogni őket  (Shámán szerencsére bölcsebben csak sétál felfelé). Az emelkedők tetején visszaengedem magam elé akiket megelőztem és bevárom bajtársamat.  Így is előre haladunk a sorban.

Egy kellemesen kikocogható emelkedője van a dombunknak, de mégis több körülöttem haladó embernek sípol a tüdeje. Elfutották. Ismerem az érzést, nem irigylem őket. Haladós ereszkedés következik lefelé – még úgy is haladós, hogy eléggé biztonságira veszem a játékot. Egyszer csak világosodik a fák mögött. Kiérünk és már egy mosolygós hölgy terel is minket be a barlangba. Csősálat nem teszem fel csak a fejlámpát. Az eleje egy kicsit bujkálós nekem (195 centi), de mindenhol megúszom a koccolást. Kicsit ideges vagyok, hogy ilyen lesz végig és hogy 2 kili hajolgatás után mennyire lesz kész a derekam. De nincs miért izgulnom, 200 méter után ismét nyujtott derékkal kocogok. Csillog a talaj így óvatosra fogom az érkezéseket. Shámán szerint túl óvatoskodtam, ő tolta ahogy kell és nem csúszott meg. Élvezem a félhomályban való szlalomozást az egy méter széles kőkígyó hátán. Egy kis fel, aztán lépcsővel le. nincs más a barlangban csak a szervezők és mi. Szép és hangulatos. Megérte eljönni. Az egyik kanyarban egy vaku villan előttem. Hoppá élményem van, mert nem gondoltam, hogy itt akar majd valaki fotózni. Innentől minden második cseppkövet fotósnak nézek. Azon gondolkodok, hogy mennyire kár lenne ha azért nem rendeznék meg ezt a versenyt még egyszer mert egy futó lendületből ráfog egy kartávolságon belüli kőre és a kezében marad. Nyugtatom magam, hogy azt egy nem futó is meg tehette volna egy átlagos látogatási időben. Különböző természeti formák jelennek meg: kis ember, nagy medve, lelógó kakas taréj és sz@rkupac formájú kövek mindenhol. Különös élmény egy terepfutónak, hogy nem a bokrok simítják végig a combomat, hanem száraz cipővel szaggatok nyálkás kövek között. Érdemes.

A barlang záró akkordja egy lépcső felfelé. Vagyis 271 lépcső felfelé. Szexi. Eleinte a nyáj szellem jegyében csak menetelek a sorban aztán mocorog a lóerő. Szerencsére lehet használni még egy sort. Ez odabasz, mondhatnám úgy is, hogy „kerekedik a fenék” rendesen. Kiérek és végzek egy kis folyadék cserét. A frissítő ponton várom meg Shámánt, Egy kis izó, egy kis nápolyi és indulunk is tovább. 61 percnél járunk – megérkezhetünk 2 órán belül. Felfelé kezdődő hullámvasúttal indulunk el vissza. Eszembe jut Laci barátom aki azt mondta, hogy tavaly nagyon elkavart ezen a versenyen. Szerintem ezen a szakaszon lehetett mert itt több olyan leágazás is van ami ha nem lenne jól kiszalagozva akkor könnyen túl lehetne döcögni. Most ember és szalag is van az egyenestől különböző részein ennek a szakasznak. Jól futható ereszkedőket eszünk meg. Egy emelkedő előtt a terelő emberke mondja hogy már csak egy hegy. És tényleg – jut eszembe a pálya szintrajza. A hegy és a két tüske. Ennek fényében már nem várom meg Shámánt az emelkedő végén, megyek tovább.  Próbálok egy kis tempót kipréselni magamból ami még nem sérülés veszélyes. Ha tempót nem is de helyezést javítok. Ami nem nagy büszkeség, hiszen a mezőny ezen részében bőven van olyan  aki elfutotta az elejét. Leérek a hegyről, jöhet a két tüske. A gyökerest részt  túlélte a bokám, de a két tüske között csak bicsaklik egyet. Itt van vagy 200 méter amit vicsorogva futok. Ha megállnék akkor tuti bedagadna. Folyamatosan nézem ki az előttem kocogó embereket, hogy „őt még meg kellene csípni” meg őt is. De azért nem kellene annyira bunkónak lenni hogy az utolsó 100 méteren előzök meg valakit. Bunkó lettem. Több sétáló embert látok már itt, az egyiket próbálom buzdítani, hogy nincs már messze kocogjon bele. Kérdezi, hogy mennyi lehet még, mert ha egy kilinél több akkor lehet hogy neki fel kell adnia úgy fáj a térde. Mondom, hogy kettő :-) megindul futva és megelőz J Ez az, mindenkihez csak a megfelelő motivációt kell megtalálni. Kicsit később megint sétál, ekkor végleg visszaelőzöm. Azt a narancssárga felsőst még meg kellene csípni. Tolom, hátha utolérem. Hallom a zenét, már közel a cél. Felérek az utolsó kupac tetejére, látom a kaput. 3-an vannak előttem 10 méteren belül, 200 méter a kapuig. Nyelek egy nagyot, felveszem a paraszt sapkám és begyújtom a rakétákat és usgyi. előzés aztán tempó tartás, mert úgy hallom hogy valamelyik lohol a nyakamon. Az időkből látom, hogy nem követett senki engem – csak a skizó énem :-) 1:48:20-at mértem magamnak. Ismerős a célban diszkréten megjegyzi, hogy „látom, nem UTMB-s formában vagy” :-)

A célban egy frissítő asztalon alkohol mentes sör, izó nápolyi. Ebből csipegetek miután már tudok levegőt venni. Shámán 3 perccel jön utánam – nagggyon jó. Még néhány pacsi, meg tapasztalat csere az itt lévő ismerősök némelyikével (szerencsére többen voltak mint amennyire lett volna idő). sajgó combokkal, de problémamentes ízületekkel indulunk a kocsi felé. Jó lenne maradni még az előadásokra - ezektől az előadóktól akkor is lehetne tanulni ha csak a paprikás csirke receptjét mondanák el, nem hogy ha futásról beszélnek- de menni kell haza. Eszünk még egyet a parkolóban lévő gyros-osnál, veszünk egy turistás hűtőmágnest aztán már úton is vagyunk.

Megérte, na! Jövőre érdemes lenne úgy jönni hogy a gerendaházakban szállunk meg.

Eddig volt 3 verseny amit javasoltam kezdő futóknak, hogy ha sikerélményre vágynak akkor hova menjenek. Most már négy ilyen versenyem van.

„Gyere! van nálunk egy kemény triatlon verseny. Neked való. Nehéz.” Valahogy így kezdődött. Szlovákiai születésű felvidéki kollégám ezzel akart kedveskedni hálája jeléül, hogy lefuttattam vele élete első félmaratonját a Margit szigeten. „Limitált a nevezőszám, szóval szólok a főszervezőnek hogy Téged írjon be a sor elejére. Hamar be szokott telni a 200 fős keret” Helyeselni nem volt merszem, akadékoskodni meg nem volt okom.

Így történt meg, hogy március elsején amikor megnyitott a jelentkezés az Oravaman-re, akkor két cimborám és jómagam már rég a biztos indulók között tudhattuk magunkat. Mi történhet? – gondoltam – 2004-es Ironman óta nem csináltam triatlon versenyt, ezért szenvedős lesz. Oké. Fájni fog, de a teljesítés nem kérdés. Hiszen mi is az nekem. 2 km úszás egy kis hegyi tóban – júliusban csak nem olyan hideg már semmi. Bicikli csak 50 kili. Persze, persze van benne 1400 m szintemelkedés (néhol a kiírás szerint 8-12%os emelkedőkkel), de országúti. A teljes mezőny kitekeri, nehogy már én futamodjak meg tőle. 12 kili terep futás? Kevesebb mint a Nagy Kevélyen megfordulni Csillaghegyről. Szóval félvállról vettem az egészet, nem vitás. Idén voltam már egyszer úszni és legalább 300 km-t tekertem a verseny előtt.  A futó munka ehhez képest egész kiemelkedő (Terep 100, Ehunmilak, és az apróságok …) A lényeg, nem kellett félnem a túledzettség jeleitől.

Péntek délután indultunk (végül csak ketten) Zuberec felé. Vittük magunkkal az 50 eurós nevezési díjat, mert az volt az instrukció hogy a helyszínen kell majd kifizetnünk. Kellett a 4 óra az útra. Fél nyolcra értünk ki. Volt kollégám, Vladimir –aki meginvitált- fogadott minket. Megtudtuk, hogy csak 5-ig volt regisztráció, ezért felvette a csomagjainkat. Ok, akkor neked adom az 50 eurót? Nekem nem, tőlem nem kértek egy centet sem. Jó akkor ha itt a főszervező akivel leveleztem akkor neki a kezébe nyomom. Vladimir ideadja a két rajtcsomagot. Az egyes rajtszámot kaptam. Kínomban röhögök. Van egy sztereotípiám, hogy az egyes rajtszámot minden esetben a végső győzelemre is esélyes versenyző viseli. Hát ez most biztos nem így van. Remélem legalább is erősen, hogy nem leszek Vladimir valami erőltetett poénjának áldozata és nem olvassák fel az elit versenyzők közé a nevem a verseny előtt. Ezért röhögök. Azért kínomban, mert tudom, hogy nem csak nekem van ilyen sztereotípiám. Rajtcsomag nagyon gazdag: gélek, protein szeletek, úszó sapka, baseball sapka, galléros póló, autó dísz, fakanál, stb. Depó zsákjaimra előre felragasztva a rajtszámom. Komoly. Lenyűgöz a szervezettség amit hirtelen tapasztalok. A verseny központ egy Panzio Pribesko nevű helyen van. Egy hatalmas rönkház mini hotellé alakítva. Egy mellék épület van kialakítva adminisztrációs helynek. Ott van kirakva a  szombati menetrend, a limitidők, a szintrajzok. Elkezdünk izgulni. Az úszás szintideje 1 óra. Ez oké. Medencében 40 perc lenne nekem, szabad vízben csak nem lesz annyival rosszabb. Na de a bicikli. rajttól számított 3:45 a limit. Ööö. szintrajz, limit idő, szintrajz, limit idő. Egy biztos, ez nekem nagyon küzdős lesz. Közben megérkezik a főszervező. Végre személyesen is pacsizunk. Nyújtom felé a nevezési díjat. Legyint. Nem értem. Megint legyint. Zavarban vagyok. Még egy pillér abba a poénba, hogy VIP versenyzőként kezel. De rossz vicc lesz ha tényleg így van. Keresünk valami kaját még s elfoglaljuk a szállásunk (amit meg az előzetes egyeztetések során jelzett a főszervező hogy az nekünk ingyen van. Ergo egy euróba nem került a verseny az utazáson kívül. Itt jegyezném meg, hogy cseh és szlovák versenyzőn kívül csak 5 magyar nevet láttam a rajtlistán). Lemegyünk előkészíteni a bicikliket a holnapi menetre. Itt mindenképp megjegyezném, hogy Attila (versenyzőtársam) arcát festeni lehetett volna amikor nem tudtam megmondani, hogy hány bárra szoktam fújni a kerekeket. Konkrétan húztam egyet a vállamon és mondtam, hogy keményre :-/ Egy ilyen felvezető után érdemes megosztanom a tervem a holnapi napra. Úszás – túlélni a verekedést a rajt után és 40-45 perc között kikászálódni valahol a vízből. A lényeg hogy annyi előnyt szerezni, hogy ne legyek Attila látóterében amikor kijön a vízből. A bicikli inkább olyan helyváltoztatás. El kell jutnom az úszástól a futásig. Eleinte menekülnöm kell Attila elől (aki tőlem jóval erősebb kerekes), utána meg a tolni ésszel. A futás első két kilijén megtesszük a szintemelkedést. Ergó kilenc kili lefelé. Szóval ha felsétálok a hegytetőre és onnan leszaggatok akkor az rossz nem lehet. Röviden – túlélni.

A verseny napja. Kelés 5:50kor. Lemegyünk a szállás svédasztalos reggelijéből csipegetni. Versenyzőtársam egyre aktívabban kérdezgeti, hogy mit is keresünk itt. Miért nem jó nekünk ha alszunk még egy kicsit. Nem reagálok. Azért jöttünk mert mazochisták vagyunk. Reggeli után feltesszük a bringákra a rajtszámot és beállunk a kisbuszok mögé vele ami leviszi őket a rajtba. A kis sorbaállás mellett gyűlik a futáshoz előre küldendő csomag is. Sor van de jól haladunk. Minden kecske közé kerül egy szivacs … Visszamegyünk a szobába. Egy utolsó kísérlet a wc-n és a biciklis cuccunkkal a kezünkben indulunk a versenyzői buszokhoz. 7:25-kor indulunk el lefelé a tóhoz. Kis buszok. Tömve. minden hely kihasználva, de senki nem húzogatja a száját hogy a csomagját nem a mellette lévő ülésen, hanem az ölében kell tartania. Pedig az én 195 centis magasságom annyira nem extrém a mezőnyben … Mire leérünk már a bicajok letámasztva állnak egy út melletti szalagkorlát mellett. Egyik szemem örül , meg van a biciklim, mehetek depózni. Másik szemem sír, ezt a lehetőségemet is elbuktam, hogy kibújjak a versenyzés alól :-/ Bedepózok (8:20 – 8:30) Már tegnap este is figyeltem, de itt a rajtban még szembetűnőbb – nagyon sok manöken alkat van. Pasiból a null zsírpárnás, szőrmentes fajta, csajból meg a hosszú végtagokkal rendelkező arányosan formás típus. Szóval a fennmaradó idő mozizással telik. Várakozás közben megtaláljuk a három budaörsi versenyzőt. Csömör Erikának elkavarták valahova a biciklijét. Átfut egy két összeesküvés elmélet a fejemen, hogy mi értelme lenne a meghívott sztárversenyző kerékpárját eltökíteni és kinek lenne az jó, de végül úgy döntök, hogy pont nem foglalkozok vele. (Később hallottam, hogy 3 perccel a rajt előtt előkerült Erika bringája egy szállító kocsiból – gondolom valaki nem vette észre hogy a szivacs alatt van még jármű. Erika végül úszott és nem folytatta a versenyt). 9-kor vetkőztünk neki az úszásnak. 220 indulóból 215 neoprénben melegített. Háhh, rajtuk nincs annyi zsír ami melegen tartsa őket. Elkezdődik a visszaszámlálás és végül rajt. A gyors beugrás helyett lassan botorkálok be a köves talajon az úszásra is alkalmas vízmélységig. Sokkal kisebb a lökdösődés mint amire számítottam. Ettől függetlenül 10 másodpercenként emelem ki a fejem a vízből azt várva hogy utol értem valakit vagy rám úsznak oldalról. A szabadvizi úszásnál az egyik nagy félelmem, hogy valaki orrba rúg, kirúgja a fogamat. Úgy fest, hogy ettől jobban félek mint amekkora esély lett volna erre. Az első ötszáz méteren folyamatosan csak forgatom a fejem, hogy minden oldalról biztos távolságban vannak e tőlem a sporik. A hideg víz és a fejforgatás meg is hozza az eredményét: elkezdek enyhén szédülni. Ez térít észhez. Végre elkezdem AZ úszást. Innentől már csak bója nézésre, irány ellenőrzésre veszem ki a fejem. Haladok is. Két körös az úszás (a kiírásban még négy ötszázas kör volt, a két körnek én jobban örülök). Az első kör végén csak éppen hogy ki kell jönni a vízből. Bár ez az én esetemben azt jelenti, hogy kifelé és befelé is végig botorkálok a kényelmetlen köves talajon. Ez önmagában szórakoztató lenne kívülről. De ha hozzáveszem, hogy be volt durranva a mellem, a tricepszem, a vállam a nyakam az úszástól, akkor már inkább a félelmetes érzést kelthettem. Meglepődtem, hogy arra a mozgásra amit fordulásnál produkáltam nem vett ki a versenyorvos a mezőnyből. Egy részeg gorillához hasonlítottam szerintem a legjobban. A második kör már eseménytelenebb volt. Megvolt az üzemi hőmérséklet, kisebb volt a tömeg, nyugodtan tudtam úszni. Zárkóztam, előztem, aztán amikor elkezdtem jobbra húzni akkor visszaelőztek. Örülök, hogy a kör végén utoljára kell végig sétálnom a part köves részén. Ennek fényében késleltetem a járást – még akkor is úszó mozgásban megyek amikor mellettem már sétálnak. Felegyenesedek, ránézek az órámra: 10:15. Kis futásra kényszerítem a gorillát a depóban. Vizesen rántok magamra mindent: 10:20kor már szállok is a biciklire.

Hogy kell biciklizni? Nincs nekem defektem? nem érzem stabilnak a gépet alattam. Legalábbis erre fogom, hogy nem merem támadni a pedált teljes lendületből. Enni kellene. Az volt a terv, hogy a bicikli elején eszek, mert közben nem sok helyen lesz lehetőségem. Enni kellene, de ez a csaj aki elment mellettem most egy sima merev vázas montain bike-val van. Még klipszes cipő sincs a lábán. Ajaj szép előjel. Haladok a magam tempójában. Egy embert előzök, húszan előznek engem. Az első kaptató lábánál ér utol Attila. Hamar elpazaroltam az úszásban összeszedett előnyöm. Látva a szintrajzot tegnap este úgy terveztem, hogy a legkisebb áttételt csak az utolsó 10 kilin használom. Előtte az eggyel nagyobbat. Ezen elképzelésemet hamar meg kellett borítanom. Lesz ami lesz. Haladnom kell előre. Ha nem a legkisebben megyek akkor meg csak kínkeservesen tudom kitekerni. Türelmesen végzem a dolgom. Tudtam hogy a mezőny végén vagyok ezért külön örültem (sőt az egyes rajtszámom miatt már egy kicsit zavarban is voltam), hogy az út széléről szurkolnak nekem is a kísérők, hogy amikor megelőz egy autó akkor integetés van belőle. Ha már a felfelé annyira nem ment arra figyeltem, hogy amint egy kicsit vízszintesre vagy lefelére érek egyből pakoltam az áttételt és terheltem ahogy csak lehet. Így értem fel az első hegyre kb 23 km után. Jöhetett egy kis szaggatás lefelé. Még mindig éreztem egy kis instabilitást a hátsó kerék felől ezért volt hogy néhol belefékeztem, de mindenképp próbáltam feszegetni az általam biztonságosnak érzett zóna határait. (Attila ezen a szakaszon 70 km/h-t mért magának). Már az ereszkedő végén veszem csak észre hogy miért tudtam csak keveset tekerni lefelé – a hátsó fogaskerék sor közepén állt a láncom. Basszus, elfelejtettem fel váltani, de kár. Sokkal nem lettem volna gyorsabb, de a tudat jó lett volna, hogy egy ilyen ereszkedőn is tudok még tekerni a nagy tempó ellenére. Zuberec faluban volt a 30 kili, át kellett tekerni a szomszéd faluba és vissza hogy 40 kilitől innen kezdjük meg AZ emelkedőt. A fordítónál azt méregettem, hogy mikor látom meg Attilát. Nem volt őszinte a mosolya amikor  a fordítótól 1 – 1,5 kilire összeköszöntünk (Utólag elmondta, hogy az úszás közben kezdett görcsölni és a célig ez nem múlt el – kemény … ). Mindkettőnk rákapcsolt. Én azért mert, hogy ilyen kicsi a hátrányom, Attila meg azért mert csak ilyen kicsi az előnye. A hurok enyhén hullámzó terepen visz. Az emelkedőket simán ki lehetett tekerni a lefeléken összeszedett lendületből. Ezt a részt is még élveztem. Zuberecből még 12 kili. Egy órám van a szintidőig. 10 kilis táblánál még 50 percem van a depóig. Nem tűnik ördöngösségnek. Főleg, hogy érzem, hogy haladok. 5 kilis táblánál még fél órám van. huh ez tök jó, 20 perc alatt tekertem meg a sz@póág felét. A két kilométeres táblához 13:02kor érkezek (13:15 a limit). Itt már annyira nem haladok jól. Konkrétan az utolsó két kilin már bevetem a cikkcakkozást a két útpadka között hogy ne kelljen leszállni. Kiállva tekerek a nyeregből mert ülve már görcsöl a combhajlítóm és így sem bírok megelőzni két kényelmes tempóban sétáló gyalogos mellett. Kiábrándító. Ismét eszembe jut hogy a sót elhoztam és a kocsiban hagytam. Hogy a tökbe mentek fel itt a többiek? De jó lenne ha lenne még egy tárcsa vagy elől vagy hátul! Ez így cumi. Utolsó előtti km 9 perces. 13:11. Utolsó km-em 11 perces. Készülök, hogy el kell megint játszanom a márpedig én tovább megyek műsort. Nem volt rá szükség. Beértem 13:22-re, kezembe nyomták a depós szatyromat. Cipőátvétel, kortyolok néhány nagyobbat az előreküldött sörömből és indulás fel. Most örülök nagyon hogy küldtem előre magamnak bekevert frissítő folyadékot, mert verseny közben a szervezői frissítésen én nem tudtam volna végig menni. De ezt ráfogom, hogy triatlonos szokás.

Jöhet egy kis séta felfelé. Nagy önbizalommal vágok a távnak hiszen a legedzettebb számom. Eszembe jut hogy nem vettem be a tervezett multi vitamint depózáskor. Szuper – se só, se multi vitamin. Ehhez képest egész jól vagyok. Az első néhány száz méteren újra tanulok járni, utána már egyenletesen tipegek fel. 2 és fél kilométeren kapjuk meg a maradék 500 méter szintet – szóval szerpentinezünk fel a hegyoldalban. Sokáig se előttem, se utánam senki. 2 kilis tábla – basszus, ezzel nincsenek jó emlékeim. Innentől 2 percenként jut eszembe, hogy biztos elmentem az egyes mellett hiszen folyamatosan megyek fel. Kiszúrok néhány áldozatot a fejem feletti szakaszon. Vér szagot kapok. Próbálok a köves gyökeres emelkedőn gyorsítani hátha utol érem őket. Felérek a gerincre. Itt az egyes tábla. Pics.ba. Látom előttem az alakokat, de folyamatosan tűnnek el a felhőben (!). Látom magam mögött az alakokat. Ennyit arról, hogy jól nyomom a felfelét. Két ember megy el mellettem ezen a szakaszon. Észreveszem Attilát előttem. Nem tudok hozzá közelebb érni. Csak nagyon kicsivel lopom a távolságokat. Felérek a csúcsra. Látom, hogy Attila pont befejezi a cipőkötést és indul le. Hm, megfogadta a tanácsomat és a tetőn szorított a cipőn. Biztos mély nyomott hagyott benne a nagylábujjam látványa úszás előtt :-D (a Terep 100on sikerült lilára festenem). Lefelén érem  utol. Itt mondja hogy minden lábizma görcsöl. Szép kis apróköves lefelé néhol gyökerekkel díszítve. Óvatos döcögés van. Amint kicsit laposodik a terep már nyújtom is a lépéseket (ezek meglepődök, mert a bicajos szenvedés után vártam volna egy kis görcsölést …) Szép lassan szakadok el . Újabb spori tűnik fel előttem a bokrok között. Csendes lopakodós zárkózás. Egy meredek, gyökeres vízmosáson visszanéz és észrevesz. Húha, most már menekülni fog. Kiérek egy tisztásra és nem látom. Eltűnt, meglépett. Próbálok gyorsítani de a talaj technikásabb a képességeimnél. Az órámat nézegetem. 16 órára kellene célba érni. Az simán meg van. De lehet hogy beérek 6 óra alá (15:30 előtt). Ebben reménykedve döcögök le a néhol 40 centis gyökér lépcsőkön. Megjelenik az öt kilométert jelölő tábla. 15:00 egy sziget kör kell a hat órához. Neccesnek érzem ezen a terepen, de megyek. nincs veszíteni valóm. A négyes tábla után betonra érünk ami lejt. Fog összeszorítás és csapatás. Öt percen belüli ezret villantok. Aztán még egyet. 200 méter erejéig még visszaterelnek az erdőbe, de aztán már beton a célig. Egy parkolóba érek célba az erdő közepén. Egész sokan vannak még kint. Valahol 5:55 körül vagyok. Még addig sem jutok hogy megtámaszkodjak a térdemen, de már levették a chipet a lábamról és nyújtja felém egy fiatal lány a finisher valamit. Kérdésemre elmondja, hogy a tartóban az intenzív törlőkendő van (amit az úszók is használnak). Felegyenesedek és elkezdek visszafelé sétálni. Várom Attilát. 8-9 perccel mögöttem ér célba. Utána már senki.

Megkapjuk az depós csomagjainkat. Próbáltam magamnak előreküldeni egy sört a célba, de úgy látom az szétfolyt a szállítójárművön (hogy szerethet most a busz sofőr), szerencsére a cuccaim nem lettek sörösek. Keresünk egy alkalmatosságot amivel vissza tudunk menni a versenyközpontba. A hivatalos busz az orrunk előtt ment el ezért a szervezőket kérdezgetjük. Ők egy fél óra múlva indulnak le. Ráveszem Attilát, hogy induljunk el gyalog. Nagyon messze nem lehet. A parkolóból sem érünk ki, amikor rohan utánunk egy gyenge angolsággal beszélő srác, hogy találtak kettőnknek helyet. Egy fullra rakott kombiban csak 3 ember ült. Bepréseltük magunkat a dobozok alá és már gurultunk is lefelé a panzióba. (nem értünk volna le fél óra alatt gyalog) felvettük a bringáinkat és egyből betettük a kocsiba a végső helyükre. Zuhanyzás és fekvés. Hat óra felé csak lementünk az emeletről és néztük egy kicsit az eredményhirdetést. Közben szereztünk néhány tányér gulyás meg székely káposztát és élveztük hogy ülünk. Az eredmény hirdetés után a főszervező van a színpadon és angolul invitálja Erikát. Elnézést kér a kényelmetlenségért és mindenféle ajándékkal (virág, torta, meg még valami ami nagy fa dobozban volt, stb) halmozza el. Majd tombola húzás. Nem érdekel a tombola húzás – általában. Itt akkor kezdem figyelmes lenni rá amikor kitették a merida országúti gépet amit nyerni lehet, meg a plazmákat. Egy órán keresztül folyamatosan húzták a számokat. a Mellettem ülő asztal nyert egy csomagot: volt benne szója protein kb 2 kiló, volt benne egy póló és még apróságok. Elkönyveltem, hogy itt a tombola legalább annyira gazdag mint a rajt csomag. Ilyet húzni egy órán keresztül az elég meleg … Aztán jött a közös vacsi. Teljes mezőnyt megvacsoráztatták kifogyhatatlan edényekből. Sertés, csirke, pörkölt, sült, zöldség, tészta, édes, sós. Ha a sörért sem kellett volna fizetni ez maga lett volna a Kánaán J Nagyon jó volt. Valahol itt kezdett kialakulni bennem a lelkiismeret furdalás hogy mennyi mindnet kaptam ettől a szervezéstől én meg egy zacskó túró rudit nem hoztam cserébe. Eldöntöm, hogy hazajövök és küldök a főszervező kapcsolattartómnak egy hungaricum gourmet csomagot.

Azóta ezen gondolkodok, hogy miért nem tapasztaltam még ilyet eddig mint ezen a versenyen. Hasznos rajtcsomag. A főszervező nem fogadja el a nevezési díjat (ismeretlen vagyok számára). Intézi a szállásunkat. Gazdag tombola. Feneketlen tálak a svédasztalon.

Keresem a kákán a csomót, de nehéz a dolgom. Persze lehetett volna frissítő pontokat kirakni, de ki lehetett bírni saját frissítéssel (persze ha már megtanulta az ember más rendezvényeken, hogy sose bízz a szervezői frissítésben ;-) ) Egy kényelmetlen dolog, hogy Attila neve mellett az eredmény listán DNF szerepel, holott a 6:30-as időn belül érkezett. Az eredménylista alapján úgy fest, hogy 6 óra volt a szintidő (még szerencse hogy tepertem érte).

Összeszedtem néhány „kudarc élményt” az aszfaltfutásból az elmúlt években. (Kudarcélmény általában egyet jelent nálam a be nem fejezett versennyel, mert általában szintidőre hajtok és az út élményére). Nagy valószínűséggel ezért alakult ki bennem, hogy szükségem van ismét sikerekre ergo vissza kell mennem a gyökereimhez a terepre. Akkor célkeresés! Én nem minél gyorsabbra, nem minél hosszabbra, nem minél keményebbre hajtok. Legyen kemény és legyen ikonikus. A terepfutáson valaki pont a Hard Rock-ot emlegette J Hát elkezdtem megnézni mi kell a kvalifikációhoz, a nagy szerencsén kívül. Európából jó az UTMB – lutri, vagy ki sorsolnak vagy nem; TDG – ajaj, nem az én műfajom, minden tiszteletem a teljesítőknek, de nekem ez sok; Ehunmilak – hát ez mi? az oldal azt írja 168 kili és D+ 11000m. Hoppá hoppá, jól néz ki. Még egy kicsit méregettem az oldalt és november 15.-én a nevezés megnyitásakor gyorsan lecsaptam a 600 főben maximalizált helyek egyikére. Röviden így kerültem a Baszk vendégszeretet centrumába.

Még egy dolog szólt a verseny, az ehun milak mellett. Régi bakancslistás sorom a pamplonai bikák elől futni. Egy héten belül meg lehetett oldani :-)

Mivel szintidő harcos vagyok ezért be kellett vésnem a legfontosabb számokat. Rajt este hatkor pénteken, 20 km – 4:30, 53 km – 13:15, 77km – 20:00, 103km – 27:15, 130km – 35:15, 148km – 42:00, 168km – 48:00. 103 kilitől lazul fel nagyon a szintidő addig tolni kell – utána lehet fokozni a tempót J Illetve 108 kilinél van vége a kiruccanás leghosszabb emelkedőjét (kiírás szerint ~1500m) tartalmazó szakasznak a vége. Az útvonal legmagasabb pontja sem éri el az 1500 métert.

Mentális felkészülésről: a befizetett nevezési díjam ellenére a be nem fejezett ultrabalaton után úgy gondoltam fölösleges indulnom. Csak még egy feladás lesz belőle, csak még egy kudarc élmény. Bár szép lassan szivárogtak a támogató visszajelzések, de még a kiutazáskor sem voltam biztos benne, hogy fel fogom venni a rajtszámot. Aztán szép lassan lerúgtam magamról a felelősséget – elindulok azért, hogy kis hazánk terepfutói között legyen egy kicsit több infó erről a rendezvényről. Elindulok értetek, nem magam miatt. Így lett. Túléltem a bika elől futást és felvettem a 143-as rajtszámomat. 280 körüli nevező szám. Ezek közül kevesebb mint 10% a külföldi. A kötelező felszerelés és a nevezési procedúra eléggé hajaz az UTMB-re, csak itt nem kaptunk plombát a zsákunkra. Itinerként kaptunk egy papír zsebkendő méretű hajtogatható kisfüzetet, amiben lapozgatva mindig az aktuális szakaszra vonatkozó legfontosabb adatokat lehetett megtalálni - zseniális. A 160 km mellett rizikófaktornak éreztem (olvastam korábbi beszámolókat) a bármikor megfordulható időjárást az tenger közelsége miatt, a változékony talaj viszonyokat illetve a pára tartalom nagyságát. És persze a nagy para –az eltévedés. Hogy lesz jelölve, hogy találok vissza ha eltévedek?

A Baszk himnusz eléneklése és egy rövid néptánc bemutató után még a rajt zenéje is ua mint Chamonix-ban, csak itt érthetetlen módon a rajt előtt játszották le. Elindulunk. Az első szakasz 10 kili, ezer szint mászásával. Bölcsen és határozottan próbálok kezdeni. Még nem érünk ki a kis városból de már patakokban folyik rólam a víz. Hiába mond a helyi időjárás jelentés 20-30 %os  páratartalmat én annak a számlájára írom azt hogy úgy nézek ki mint aki lezuhanyozott. Nem vicceltek az emelkedők dőlésszögével. Nem kell az időnket pazarolni mindenféle szerpentineken való kanyargálással, majdnem minden esetben a legrövidebb úton megyünk a hegy lába és a tető között. Menetelés közben folyamatosan keresem a hasonlatokat, hogy melyik emelkedő melyik Magyar emelkedőhöz hasonlítható. Az Oroszlán vár és a Havas a Mátrából nagyon gyakran eszembe jut J 1:40re érek a 10-es ponthoz, rengeteg gyümölcs az asztalokon és megannyi folyadék. Itt ettem volna valami péksüteményt, az nem volt. Mint később kiderül ez volt az egyetlen pont ahol nem. Elhatároztam, hogy minden frissítő ponton betolok egy powerbar szelet felét. Elhatároztam hogy folyamatosan iszom a saját magam által bekevert pezsgőtablettás vizet (egy kulaccsal a kezemben és egy két literes tartállyal a hátamon mentem). És nem utolsó sorban elhatároztam, hogy éjszaka mindkét lámpát használom egyszerre (erre Lúdtalp hívta fel a figyelmem – köszönet érte). Itt az első pont után pótolok még egy kis sót aztán kicsit nyugodtabban haladhatok az első időlimitet mérő pont felé. A megmászott hegyről kell leereszkedni.  A semmiből kezd el villámlani. Spanyol spori csapódik mellém lefelé. Mivel angolul nem beszél ezért csak tippelem hogy nem szereti a vihart mert minden villámlásnál szisszen és/vagy motyog valamit. Kis csepergés közepette érünk le Zumarága tornatermébe – 3:25. Minden az asztalokon: sós, édes, folyékony, száraz, gyümölcs, felvágott, sajt. Felteszem a fejlámpákat és az esőkabátot.

Az éttermekből és kocsmákból kihajolva tapsolnak nekünk az ablakokból, kurjongatnak és megy az „Animó”. Nyúlik a mezőny, nincs tolongás az egysávos részeken. De nincs is nagyon egysávos rész. 9 kilis a szakasz, főleg felfelé. Nem annyira élvezem. Sokan előznek meg, valahol itt kapcsolom ki a többi versenyzőt a világomból. Hamarosan levehetem az esőkabátot és kipihenem magam az előző rohanásból. Kezdem élvezni hogy itt vagyok. Kezdem élvezni, hogy nem tévedek el. Minden kereszteződésben van kint néhány útbaigazító ember aki tapsol, szurkol és spanyolul mondja hogy merre tovább. Nem tudom el lehet e itt tévedni. Főleg így két lámpával. Jön a 29-es pont és szépen kezdem visszacsipegetni azokat akik az előbb állva hagytak. Futok. Mondom futok, éjszaka. Én akinek állandó mumusa az éjszakai közlekedés. Tudom, hogy ilyen tempóban nem fog végig menni, de megfogalmazom amit minden kezdő megfogalmaz: amikor megy a láb akkor engedni kell mert úgyis lesz még amikor nem fog. A 43-as pontra kicsit eléhezve érkezem, de a terülj terülj asztalkám és a saját frissítők hamar rendbe raknak. Szükség is van rá mert olyan ereszkedő jön mint az UTMB-n volt a második hegy lefeléje (Croix du Bonhomme). Combszaggató annak aki nem elég magabiztos az éles apró köves ereszkedőkön. Szóval én tónusba raktam az amúgy sem kicsi négyfejümet J Fűlépcsők mély vízmosással, vagy egyszerűen csak vízmosásban megbújó nyálkás kövek és élére állított pala lap méretű kövek váltják egymást. Ezt überli az éjszakában a látvány, hogy a szemközti hegyen kapaszkodnak fel a fejlámpák – milyen hihetetlen, de nem kanyarogva hanem merőleges szakaszokra bontva. Elérem az 53 kilinél lévő pontot. 10:15. Itt belibbenek az orvosi sátorba. A cipőm elkezdte kidörzsölni a lábfej hátának belső részét (meg legalább a cipőmet is kiüritem). Nincs komoly baj, de megkérem, hogy tegyen rá valami ragtapaszt, hogy ne a bőrömet gyalulja a cipő. Végső megoldás: az egész lábfejemet körbetekerik egy csík ragtapasszal. Megoldotta. Negyed órát buktam, de legalább már nem zavar. Irány az emelkedő. Hajnal van többen borulnak meg fejben vagy erőben körülöttem. Ebből is próbálok erőt meríteni. A hosszú emelkedőkön sporik csapódnak mögém. Élvezik a dupla lámpám fényét. Na meg nem is megyek a mezőnynél lassabban. Kapaszkodok fel aztán ahogy billen a szint már kocogok is bele. Még mindig alig hiszem el, hogy képes vagyok itt futni. Pirkad. Megint kezdek egy kicsit eléhezni. Kicsit elszámoltam a pezsgőtabletta mennyiséget és 50től nem kettőt hanem egyet teszek csak a kulacsba, hogy kitartson a 77-es pontig ahol az első előre küldött csomag vár. A 66-os pont előtt egy fa mentes hegytetőn vezet az út. Gyönyörű a látvány. A hegyek mindenféle méretben és mindenféle távolságban rojtozódnak körülöttünk a narancssárga különböző árnyalataiban. A pont előtti utsó két kili megint köves, technikás lefelé. Húz a jobb combom ezerrel. Kicsit megfáradva érek a pontra, már nem beszélek futásról. Frissítés és indulás Tolossa-ba. Mivel hasonlítgatom a szakaszokat – most jön a Világoshegy. Csak itt kicsi az esélye hogy Lőw Andris várjon a tetején. Kilenc kili van le. Nem megy már a dinamikus futás, de ahol tudom erőltetem. A város felett kezdem el érezni, hogy a korábban bekötött lábrész ismét gyalulás áldozata. Lenézek és világosbarna foltot látok a fájdalmas helyen – konstatálom, hogy a cipő kiradírozta már a zoknit is (ja mert hogy tomika képes elindulni egy lábfejnél keresztbe végigrepedt gyöngyvászonnal bíró cipőben egy ilyen versenyen –egyszóval beláttam a cipőm oldalán :-/). Itt merülnek fel a gondolatok, hogy miként fogok ezzel végig menni? kell e nekem ezzel a dörzsöléssel tovább küszködni? De 3 órám van a szintidőhöz, nem nagyon kényeskedhetek. Keresztül sétálok a városon és délelőtt 10:15kor (16:15 a rajthoz) megérkezek a pontra. Gyorsan lefejtem a cipő. Basszus, nem a zoknim lukas, a talpbetétem lógott ki a lukon azon a helyen ahol a dörzsölés van. Oké, de fáj. Irány a zuhanyzó, lemosom a lábam, hogy megnézzem mekkora a baj. Öööö. A kidörzsölésből szivárog valami pirosas sárga (nem nagy, de szivárog), a korábban feltett kötés a külső talpélen is csinált kidörzsölést. A rüsztöm is elevenre gyalulva és a sarkamnál egy 6-8 centis szakaszon van gennyesre dörzsölve a bőr a cipő sarokmerevítője által. Szuper. Még jó hogy ide küldtem előre a leukoplastot. Felragasztom. Lejön. Még egyet ragasztok rá, megint lejön. Megyek megint az orvosi sátorba, hogy rakják rendbe. Elkezdik alaposan megtakarítani, jódozni. Kérdezik a nevem, honnan jöttem és hogy megyek e tovább. Minden korábbi bizonytalakodásomat felülíró határozottsággal mondom „I will”. Rázzák a fejüket. Egyre több orvos és mentős van az ágy körül ahova lefektettek. Megjelenik egy szervező is. Biztos tovább akarok menni. „I will. With or without that” mutatok a kötésre a lábamon. Jönnek a különböző próbálkozások még, hogy 10 kili a következő pont (mondom, hogy tudom, az azt követő meg még kilenc), hogy nagyon kemény lesz ez (mondom, hogy sok kemény dolog van 160 kilin). Alig várom, hogy befejezzék és kijöjjek az orvosok karmai közül. Na ezek megismerték a Magyar virtust J olyan gyorsan indulok a pontról, hogy majdnem elfelejtem kicserélni a pezsgőtablettás dobozt. Fél órát töltöttem ezen a ponton.

Közel 11 óra van. Most kell figyelni, hogy ne kapjak napszúrást. Szerencsére a szekérút amin menni kell 85%ban fák között visz. Jól futható lenne, de a jobb combom ég rendesen. Szerencsére ezen a szakaszon csak 600 szint van a kiírás szerint. A kövi ponton fülelek, hogy a ponton lévő frissítő ember nagyon magyaráz valamit a többinek. Belekérdezek, hogy el tudná e valaki mondani angolul, hogy mi van (kis pánikot éreztem a hangjukban). Annyit mond, hogy a nagy hegyen eső lesz. Megyek tovább és elkönyvelem magamba, hogy ezek a spanyolok össznépien félnek a vihartól. Eszembe jut a tegnap esti futótársam is. Eröltetem a futást. Szeretnék már a hegy lábánál lenni, hogy minél hamarabb túl lehessek a 103-as ponton. Itt kicsit több a napos szakasz, Próbálok menekülni előle. Hangulatos kis falun megyünk keresztül. Ebből vezet egy hosszú kitett beton ereszkedő a hegy tövébe, Amezketeába. Befelé menet nagyon magyaráz valamit egy szervező, de amikor angol nyelvű tájékoztatást kérek akkor meghökken. Elvisz egy kollégájához aki annyit mond, hogy lehet, hogy vihar lesz a hegyen. Mondom, jó. Eszek iszok, közben a körülöttem ülők rázzák a fejüket. Egy spori kezdi el mondani gyenge angolsággal, hogy vihar készül a hegyen. Mondom, hogy oké. De lehet, hogy nem engednek minket tovább. ??? de lehet, hogy felvisznek minket a következő hegyre, hogy onnan folytatjuk. (Huh van még esély) És mikor döntik el? 3-kor (2: 42 van ekkor). Érzem, hogy nem jó a sok várakozás, de addig még kibírom lemerevedés nélkül. 2:48-kor jön a hír zanzásítva: nem engednek tovább senkit. Finisherek vagyunk és jön értünk egy busz ami visszavisz minket a célba. Döbbenet, de senki nem lázong. Beülök a fejrázók sorába. 96 megtett kilóméter, 5850m D+, ennyi a vége az itiner szerint. Jó lenne sírni egyet, de nem engedem a Magyar image rombolását. Eszek, iszok és tűröm, hogy merevedik a combom. Bajtársak jönnek kezet rázni, valamelyik megköszön valamit. Nem tudom mit, de jól esik. A hegyet nézve csak reménykedek hogy tényleg lesz vihar. Felmerül még bennem, hogy szembe kellene menni a rendszerrel, de elhessegetem a gondolatot, hiszen simán lehet, hogy a pontot is lebontják fent. Egy kis busz jön értünk. 6-os csoportokban kezdik visszavinni azt a 20-25 versenyzőt aki feltorlódott a ponton.

Fél órán belül újra Beasain-ben vagyunk. Kérdés nélkül kapjuk vissza a chippert járó 20 eurót és a finisher kiskabátot (mivel polónak L-est kértem ezért a kiskabát is az lett. Szóval soha nem fogom használni a két méter feletti fesztávommal). Álmos vagyok.

Másnap nézegetem az „okostelefon”os alkalmazáson, hogy én 20:40-re érkeztem Amezketába aki 19:35kor azt még tovább engedték. Sőt ő 37:xx-et ment és beért. Elmondhatatlanul irigylem.

Szóval az Ehun Milakról: Kezdem az egyetlen negatívummal – az itinerbe írt távolság és magasság adatok csak tájékoztató jellegűek, nem szabad komolyan venni őket. Csak olyan iránymutatás féle. Szerintem nincs benne a 11K szint, de ez nem csökkent az útvonal nehézségéből. A neten vannak fent GPS trackek. Szintre 9K és 10,2K között mozognak a mért adatok.

A rendezvényen érezni, hogy az UTMB a példakép, amit próbálnak felül múlni. Az asztal kínálata szerintem már felül is múlta. Az útvonal jelölése olykor már szájba rágós (amikor nem csak azt jelölik, hogy merre kell menni, hanem azt az utat is lezárják szalaggal amerre ne menj), de ezt nem lehet soha eléggé részletezni. Amiben viszont biztos, hogy felül múlták a franciákat az a barátságosság. Nekem az UTMB-n meg volt az élmény, hogy kérdeztem angolul és franciául válaszolt a figura. Itt bárkit kérdeztem, addig magyarázott amíg meg nem értette magát. Vagy keresett valakit aki nála jobban beszél, vagy keresett olyan szót ami nemzetközi (volt olyan aki az esőre az aqua szót használta és mutatta a kezével ahogy esik). Persze ebből adódik, hogy hatalmas szabályértelmezési vitába nem lehet velük bonyolódni, de nem is ezért megy az ember (amúgy a teljes spanyol kirándulás során ez volt a tapasztalat az angolt illetően, egy kezemen megszámolom mennyien beszéltek jól englishül). Mi Madridba repültünk, de van reptere Bilbao-nak is ahonnan komoly vonatközlekedés indul minden felé. Röviden úgy fogalmazom meg ha valakinek nincs időm ilyen hosszasan mesélni, hogy olyan volt ez az Ehun Milak mintha a Mátra115 szervezőire bízták volna az UTMB megszervezését.

Optimistán. Csak így szabad odaállni egy Ultrabalaton solo rajtjához.

Ennek megfelelően igazgattam én is a felkészülésem. Sárváron teszteltem , hogy állok a hajnali meneteléssel. Itt próbáltam ki azt is, hogy nem tudok 8 percet aludni (ellentétben néhány általam nagyra tartott futóval). Terep 100-on teszteltem a power bar-t. Ezek mellett még egy két apróbb változtatás volt a korábban bevált szokásokon. Egy szó mint száz, találtam okot hogy miért legyek optimista. Úgy voltam vele, hogy körbe érhetek a szintidő környékén.

Kicsit tartottam a hat órás rajttól, mert nem tartom magam nagy korán kelőnek, de szerencsére nem volt borzasztó. Lelléről átkocsikáztunk Petrával a rajtba (ott akart lenni a Zsoltéknak szánt főhajtáson a rajt előtt). Kesztyűvel a kezemen, egy kulacs izóval kezdtem meg a Balaton körüli túrámat. Ahogy a hosszú futások elején mindig, itt is, ilyenkor még sokan viccelődnek. Míg a körülöttem futók beszélgetéseit véleményét hallgatom, csendben állítgatom a lépéshosszt, hogy a lehető leghatékonyabban tudjak előre haladni. Így visszagondolva, már 10 kili körül kialakult egy olyan társaság akikkel ott futottunk egymás környékén a végéig. Az első útvonalbeli meglepetés a plusz másfél kili amit Alsóörsnél kaptunk. Az a felfele nem volt aranyos. De konstatáltam, hogy ez semmi más csak idén korábban kezdődik az északi oldal kálváriája. Csopakon nem ízlett a díszkövön futás, a körülöttem futóktól eltérően kimentem az úttestre. Sajnos ezt füreden már nem tudtam megtenni, de egy váratlan ismerős nem várt izót hoz nekem. Örülök a társaságnak, örülök a cuccnak (korábban már próbálgattam az isorade-t, jó volt csak drágálltam), kocogás közben váltunk néhány mondatot, hogy miért nem sikerült neki tegnap éjszaka (!) körbetekerni a Balatont aztán magamra hagy. A füredi pont volt az első (és egyetlen) ahol koordinálatlanságot éreztem. Pedig itt még a váltók sehol nem voltak az egyéniek nyakán. Nem akartam megállni, ezért csak átkiabáltam a köztem és a frissítő asztalok között emberfal fölött, hogy van e sós ropijuk. Háromszor. Semmilyen reakciót nem kaptam. Hasonló csatornán még elengedtem egy köszönömöt és mentem tovább minden frissítés nélkül. Nem bölcs döntés, de nem akartam letesztelni, hogy az a csapat mennyi idő alatt tölt meg egy flakont akihez nem jutott el az igényem sem. Ebből a szempontból szerencsém volt mert füredről kifelé kezdett el cseperegni az eső. Nem tartott sokáig, arra jó volt, hogy ne nagyon száradjak ki. A sajkodi lejárót már elhagytam amikor megérkezett Balu a frissítőm. Jöhetett a power bar, a multivitamin és a saját izó. Frissítés közben engedélyeztem magam 10 perc sétát. Így érkeztem meg 5:16-ra a 49 km-nél lévő pontra. Aztán jöhettek a dombos részek. Pécsely, Vászoly, Dörgicse. Szépen hullámzott. Úgy gondoltam, hogy 5 óra felett bevezetem ezt a 10 perces sétákat óránként. Hiszen úgy hallottam, hogy a nagyok is így csinálják. Ha nem is 60 percenként, de 70-80 percenként azért belesétáltam. Próbáltam úgy ütemezgetni, hogy felfelére essen – szerencsére ezen a szakaszon ilyet nem nehéz találni. Dörgicsére jó hangulatban érkeztem. Ekkorra már kezdett az beállni, hogy a frissítő kocsiból kapom a saját izót, ropit meg egy harmad powerbar-t, aztán a frissítőponton utántöltök az izónak és markolok még egy adag ropit. Dörgicse- Zánka szakaszt nagyon élveztem. Itt tűntek fel először, hogy kis iskolásokat fehér ultrabalatonos pólóban rakosgatnak ki az út szélére. Azon gondolkodtam, hogy mekkora jó fejség a szervezőktől, hogy kiállítanak őrszemeket a hosszú egyenes útszakaszokra, hogy ha baj van akkor a lehető legrövidebb időn belül lehessen szólni mentőknek. Csak vasárnap tudtam meg, hogy ez egy 212 fős váltó volt :-)

Köveskál magasságában beszélgettem egy sorstárssal (Steve). A beszélgetés elég meghatározó volt számomra. Miután mondtam, neki, hogy megijedek amikor őt látom, mert úgy gondolom, hogy nekünk a mezőny különböző részein kellene utaznunk. Erre levezette, hogy a 15 órás keszthelyi szintidő  szerinte elég kemény. Arra figyel, hogy az meglegyen és onnan 17 óra van 90 kilire. basszus, igaza van. Innentől Keszthely volt a levadászandó. Nem volt 10 percenként sétálás, mert kiszámoltam, hogy 7-es átlagot kell mennem legalább hozzá. Meglepődve tapasztaltam, hogy 80-90 kilinél is megy a még a kocogás minden fájdalom vagy nagyobb hullámzás nélkül. Nem gyorsan, de stabilan haladok előre. Végig nézem a helyet ahol a 2008-as UB-n feküdtem az árokparton. Örülök, hogy semmi pszichés nyomot nem hagyott. Beérek Káptalantótiba, ahol jönnek az első kurjongatások a Mosónők váltós autóiból. Velük most nem sokat foglalkozok, frissítek és megyek tovább. Tóti után kezd feltűni, hogy a kiírt kilométerek valószínűleg nem annyin vannak mint ahová tették őket. Néha örülök neki, néha idegesít, csak remélem, hogy a Keszthelyi összesítésnél jól fogok kijönni az üzletből. Eszter (főszervező párja) örül nekem Tördemicen. Szegény, nem látott még ennyire „hisztisnek” (asszem ezt a szót használta rá). Én belülről csak annyit éreztem, hogy csak az előrehaladással foglalkozok – minden és mindenki csak ez után. Talán ezt látták többen is rajtam útközben.

Köveskál magasságában kezdődött a folyamat, hogy Balu olyan helyeken tudott megállni, hogy közel volt a frissítőponthoz. Ez annyit eredményezett, hogy frissítő asztal kínálata kiesett számomra, mert nem fogyott annyi tőlem amiért érdemes lett volna megállni utántölteni.

Itt jegyeztem meg először, hogy a vicces poló-feliratok között néhány hölgy ujabb dimenziókat nyitott. Kedvenceim: vaDKaland; lasSUHANcúr. Elgondolkodtam, hogy mégiscsak kreativ az ember, hogy mit üzen egy pólóval. Valaki annyit, hogy itt volt 2013-ban, én azt, hogy minden tiszteletem a két hegymászóé akik fennmaradtak a Kandzsendzöngán, ezek a csajok vicces párkeresésbe kezdtek (szerintem), én meg megpróbálhatnám jövőre meghirdetni az autómat a polóra vasalva :-D

Balatonedericsnél újabb elmért szakasz (szerintem) és hatalmas dugó a golfpálya mellett. Balatongyörökre kedves ismerősök jönnek ki szurkolni meglepi sörrel és sós ropival. Fenomenális. Néhány mondatot váltok Olgival és Péterrel és döcögök tovább. Pár méterrel később megtalálom a „Hajrá gyurma” aszfalt üzenetüket. Jól esik – mosolyt csal az előrehaladásra zoomoló arcomra.

Vonyarcon próbáltam meg először a gyomromban felgyülemlett szemetet eltávolítani. Sikertelenül. Gyenesdiásnál felvettem a fejlámpát, meg a láthatóságit és nekivágtam a Keszthelyre bevezető útnak. 14:43. Bent vagyok. Kérek egy levest, ropit, izót és elfoglalom végre méltó helyem – a Toitoiban J

8:50kor indulok tovább. Engedélyezek magamnak 15 perc sétát, közben nyújtok. Azt döntöm, hogy innentől mehet a 10 perc séta 50 perc futás. Elég karcosan indul a futás, de szép lassan megint érzem ez erőt a lábakban. 126hoz meglepően gyorsan érek oda, de már nem foglalkozok vele, gondolom, hogy csak kompenzál a következő szakasz. A beéréshez elég a hatos átlag a végéig. Ezt kellene tartani. A keszthelyi vasúti átjáró után jön a következő 10 perces séta. nagyobb gond nélkül döccenek vissza kocogásba, de a kocogás tempója már nem közelíti meg az előző szakaszét sem. 11:08-ra érek a ponthoz ahol amikor sós valami felől érdeklődök akkor rámutatnak a sóra. Minden más édes. Most kezdem megérteni a többi pont értetlen arcait illetve a füredi viselkedést is. Tippelem, hogy a són kívül más sós nem volt bizonyos pontokon. A pontról sétálva indulok el. Nem tudom futásba lendíteni a dolgot. Még öt perc séta. Még mindig nem. Oké akkor rendberakásig séta. Séta. Séta. És indul a lejt menet, fázni kezdek. Még csak nem rég találkoztam a frissítőmmel, ő még néhány kilométeren keresztül nem lesz elérhető. A bokám és a térdem el kezdett rakoncátlankodni, később a talpam is csatlakozott hozzá. Sétálás közben erősen rám jött az álmosság. Ezt már csak tetőzi hogy a gyomrom is úgy mozog, hogy kengurunak érzem magam. Máriafürdőn beöltözök, polár, sapka, kaja, kesztyű, izó, multi. Nem segít. Megkérem Balut hogy találkozzunk sűrűbben. Eszek babapiskótát kólával, hátha a változatosság segít a gyomromnak. Nem. Sajnos egy kertet meg is kellett jelölnöm. Sajnálom, arra gondolok, hogy én mennyire nem örülnék neki, ha reggel ezt találnám a házam mellett. De hol oldjam meg egy összeolvadó hatott települési övezetben? nincs jó megoldás. 135nél kínálnak a srácok meleg kaját. Bepróbálkozok a sajtos tésztával. Nem változtat a gyomromon. Mellette a bolyongás és a talpfájás is stagnálni látszik. Levest kapok Balutól, meg egy hosszú nadrágot. Ez a hosszú gatya meghozta a melegedést. Eddig fáztam, most már jobb. Már csak bolyongás van, talpfájás meg gyomor problémák. Egy sorstárstól kapok 2 magnézium tablettát – nem árthat logika mentén. Sajnos használni sem. Hajnali 2, 140 kili pont. Nagyon jó a hangulatuk. Úgy buzdítanak, hogy legszívesebben kocogásra váltanék. De akkor itt f*snám össze magam. Még egy kockáztatás: egy óra alvás a kocsiban aztán meglátjuk. Kocsiba ülve látom, hogy kint 7 fok van. 10 perccel az idő lejárta előtt nagyon kell pisilnem. Megpróbálok kiszállni a kocsiból. Ööö, Itt senki nem megy sehova. Elindulunk a szállásra aludni.

Innentől nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Szerintem az ultra futás arról szól, hogy gondba kerülünk és megoldjuk. Nem tudom, hogy lehetett volna ezt a helyzetet megoldani. Ismét csak azon gondolkodok, hogy hagyni kellene minden versenyt amit idénre kinéztem. Talán ha lett volna nálam Imódium (még soha nem vettem be ilyet), talán ha erősebbre kapcsolom a lámpámat akkor nem lett volna az álmosító bolyongás akkor lehet hogy jobb lett volna. Talán ha napközben pólót cseréltem volna amikor esik az eső akkor most nem annyira fáztam volna. Nem tudom. A tehetetlenség és a tanácstalanság generál bennem elkeseredést.

Délután átmentünk a versenyközpontba leadni a csippet. Itt találkoztam sok ismerőssel. A legtanulságosabbat Tóth Attilával folytatottam:

-          …..Keszthelytől elkezdtem amit hallottam a nagyoktól, hogy 50 perc futás, 10 perc séta …

-          az soknak hangzik, én 10 perc futás egy perc sétát szoktam, szerintem 10 perc séta alatt nagyon elgémberednek a lábak

Most nem tudom eldönteni, hogy melyik a kényelmetlenebb: tehetetlenül törni a fejem, hogy kell kimászni ilyen helyzetből vagy tudni, hogy ha nem esztelenül tesztelem a belegyaloglást akkor most van egy névre szóló célszalagom. Idegesítő …

Ritka jó vásárt csináltam a hétvégén. Találtam egy helyet ahol 2500 forintért 30 órán keresztül ehetek, ihatok ami belém fér. Egy ilyen ajánlatnak nem tudtam ellenállni. Csak hát az apró betűs rész. Amikor azt mondták hogy az asztalok egymás mellett lesznek nem értettem hogy miért fontos ez. Egymás mellett – 5-7 kilométerenként. Na mindegy – gondoltam – egy két szigetkör nem akadály, akkor is kieszem a vagyonukból őket. Szombat hajnalban indult az akciós időszak ezért már péntek este odautaztam, nehogy egy percről is lemaradjak. Gyanús volt a társaság. A szervezők mosolyogtak, a kísérők szemében a büszkeség és az irigység csillogott. Az indulók szemében pedig a tűz, hogy csődbe visszük a szervezőket. Este még megittam egy-két gyomortágító sört és elvonultam aludni. Egy nagy rendezvénysátor volt felállítva a magamfajtáknak. Hangulatos volt. A természet erejét sátorban megérzi az ember, bár általában kissebben.

Szombat reggel van. Kezdünk. Azt mondták, hogy az első asztal Oroszlán várnál van. He – he. Hát az itt van egy karnyújtásra. Mindenki elindul. Rengeteg ismerős arc, rövid beszélgetések. Elindult az éhes emberek tarka mezőnye felfelé. Nézegetem közben az asztalok helyeit a térképen. Azt tervezgetem, hogy az elején még csak kóstolgatok, hiszen egy étteremben sem hozzák ki a legjobb falatokat előre. Azt találtam ki, hogy amíg el nem hagyom Galyatetőt addig csak óvatoskodok. Miközben ezt összeraktam fejben jön is a szervezők első meglepetése: már a  Jaguson kínálgatnak minket. Jé, ezek Ernőék. Itt már a kóstoló asztal mellett is ismerős arcok állnak. Jó lesz ez. Itt nem eszek semmit, tuti valami turpisság van benne. Na meg a mögöttem érkező sporttársak oda akarnak férni egy kóstolóra. Így hát gyerünk tovább. Oroszlán várnál csokit kóstolok. Az ital automatáknál nagy a tömeg. Erre biztos nem számítottak a szervezők, hogy egyből az elején így fogjuk tesztelni a szolgáltatásukat. Dörzsölöm a tenyerem, jól kezdünk. Baktatok tovább, hogy minél hamarabb találjak egy asztalt ahol kicsit egyedül ehetek. Kékesre sikerül úgy felérnem, hogy egy kisebb csoport liheg mögöttem (együtt összesen majdnem annyira lihegtek mint én egyedül), de én szeretném a finomságokat lecsipegetni az asztalról, szeretnék válogatni egy kicsit. Már a kis házhoz közeledve tervezgetem mit fogok enni. Sósat, mindegy csak sós legyen. Már az ajtóhoz érve kiveszik a poharamat a kezemből, és amíg helyet foglalok már meg is töltik nekem. Sós paradicsom, nézegetem a svédasztalt, megtalálom még a régi kedvencemet, alma sajttal. Megkezdem gasztro túrámat. Ebből is csipegetek. Leereszkedek hazánk legmagasabb pontjáról, hogy a parádsasvári konyhát is megkóstolhassam. visz a lendület, meg hát tudjuk h lefelé még a sz_r is gurul. Parád előtt pesti ismerősökkel találkozok. Évek óta nem beszéltünk. Most épp itt túrázgatnak. Én meg ide járok zabálni. Parádon kis piskóta tallér meg gyömbéres süti, meg hát a sós paradicsom. A piros kereszt segíti az emésztésem. Mi lehet a galyai asztalon hogy ilyen meredek és napos emelkedővel próbálják lebeszélni róla az embert? Már egyedül botorkálok, illetve van még egy lihegés a nyakamban, de ő hamar elém kerül. Értem már miért dugdossák galyát. Itt nem egy asztal van. Ez egy komplett vendéglátó egység. Elsőre fel sem fogom. Mit egyek? Mit egyek? Basszus nem tudok dönteni. kérek inni és markolok valami sósat, mert elhatároztam, hogy ha ide úgyis vissza kell jönni akkor kitalálom ,hogy mit egyek mire visszajövök. Még egy házi sütibe azért belenyúltam, hátha az segíti a gondolkodásomat. Most már tudom, hogy legközelebb ha erre a rendezvényre megyek akkor a mátraalmási ponton kell támadni. Tele van minden finomsággal az asztal, de dugig, még sem eszik itt senki. Ott válogattam egyedül. Meg is kóstoltam valami csokis tallért, alma sajt kombó aztán elindulok vissza galyára. Döntöttem levest fogok enni, kérlek. Finom kis hús leves tészta és zöldség nélkül. Úgy elmerültem a tervezgetésbe, hogy egy előre be nem jelentett asztalnál nem is ettem semmit. Pedig az ott lévő emberkék Jedik voltak, úgy köszöntek el hogy az erő legyen velem. Nem értettem mire mondja, de nem is tudtam volna lereagálni mert elkezdett hörögni a tüdőm amikor válaszként azt próbáltam mondani, hogy „te nem vagy az apám”.

Galyán már kicsit nagyobb a tömeg mint az előbb, várni is kell a levesre. Mivel két percnél többet kell várnom így kapok házi sütiket kárpótlásul. Meg pogácsát. Meg sajtos rudat. Meg inni. Késhetnek a levessel még, én elvagyok … 6 órája eszek, de úgy fest hogy a rendezők is most beerősítenek. Nem is baj hogy a következő asztal messzebb van. Beszélek az otthoniakkal, hogy ne főzzenek nem vagyok éhes. Még megy a csoszogás is szóval egy darabig biztos nem lesz gond. Fel, le, köves, gyökeres, poros, saras és ezek bármilyen kombinációja, variációja. Itt már végképp egyedül haladok. Néha fel tűnik előttem egy egy induló, de amint meglátnak, menekülnek. Én is ezt tenném ha magamat látnám, de szerencsére én a másik oldalon vagyok J illetve ezen a részen kezdett el cseperegni az eső. Annyira nem áztatott minket, de annál többet ér hogy nincs meleg. Mátraházára egy combos emelkedő után érkezik az út. Pihegek egy kicsit, hogy több mindent tudjak fogyasztani. Bodza szörpöt iszok meg száraz süteményt veszek magamhoz. A következő asztalt nagyon várom. Lajos házán olyan kiszolgálás van hogy a legtöbb strandbüfé sunnyogva oldalazhatna tovább. Oda felé menet eszembe jut hogy mi gurul lefelé a lejtőn. Sajnos én már nem tehát már annak is kevés vagyok … Minden lépést megtartok a lefelén. Ég is a combom mint a Reistag. Megérkezek az asztalhoz és ledöbbenek. A kis erdei turista asztalon esztétikailag összerendezve a szeletelt retek a hagymával, a másik tányéron a paradicsom a sajttal. Veszélyt sejtek, ezek a rendezők sejtik hogy kell elbánni az indulókkal. Most már pszichés hadviselést folytatnak, kicsit tartok tőle hogy a következő asztalnál majd késsel villával kell ennem (nem azért mert ezt várják el, hanem mert szégyellni fogom magam hogy koszos kézzel nyúlok az asztalra). Kurtz und gut, es ist lenyűgöző. elhangzik hogy házi/saját készítésű lekvár van a kenyéren. Minden elvemet félreteszem és olyat teszek mit évek óta nem – eszek egy lekváros kenyeret. Egy másik indulóval együtt hagyom el az asztalt. Panaszkodik hogy kifordult a bokája, de úgy megy mint a meszes. Nem teszi le a sarkát és így megy gyorsabban az emelkedőn mint én. Aláz. Futok utána (leírni is szégyellem). Beszélgetünk. Elülteti a bogarat a fülembe, hogy idén egy órával korábban rajtoltunk mint tavaly. Kimozdulok a komfort zónámból, még ha nem is hiszem el teljesen. Ha ez igaz akkor kb egy órával vagyok lassabb mint tavaly. Szopóka, akkor erőltetni kell. Zárkózni. Egy kellemes ereszkedőn hagyom magára. Nekem mennem kell. Mátraszentimrére küldtem előre sört, gondoltam ha nagyon bezabálok akkor majd segíti az emésztésem. Itt sikerült egy kulináris turmixot összehoznom: töményre kavart almaszörp felöntve barack konzerv levével és a tetején dekoratívan elhelyezni két multivitaminos pezsgőtablettát. Sz_r volt de legalább hatott. Az asztalról ettem sós paradicsomot. Kínálgattak még levessel, de az most kihagytam, pedig biztos okos dolog lett volna a szemerkélő esőben egy kicsit felmelegedni … Útvonalunk benézett Mátraszentistvánra, majd Szorospatak felé vettem az irányt. Az a jó ebben a szakaszban, hogy a lejtő meredeksége folyamatosan csökken. Szóval bármennyire fáj valamim egy idő után úgyis futómozgás lesz belőle. Gördülök, vonz a kaja. Erdőből kiérve ráerősít az eső. Ennek az az előnye, hogy a szervezet több táplálékot igényel a fűtéséhez. El is kezdem a feltöltést. Ismét Erőék az asztalnál. Most már van lehetőségünk beszélni is. Megtudom, hogy senki nem tölt sok időt az asztaloknál. Sokan választják azt a taktikát, hogy majd a célban gatyásítják le a rendezőket. Míg ezt meghallgatom már két szelet sós vajas kenyeret szorítottam a gyomromba paradicsommal. Szégyenlősködök és nem merem elkérni a harmadikat is, inkább eszek omlós házi sütiket. Nem is fázom J Amúgy Ernőék keverték a legjobb italt (mindenki csak izónak hívta), minden más ponton hígnak éreztem. Szorospatakon eltalálták az ízlésemet. Nekiveselkedek a méltán híres ágasvári emelkedőnek, hogy az ottani két asztal repertoárját is teszteljem. az eső kitartott, és a fás rész bokrosra cserélődött. Elég tépetten néztem ki mire felvonszoltam magam. De annyira jól laktam a hegy lábánál, hogy eldöntöttem, hogy a felső asztallal kezdek. Az ég elzárta a csapot és a nap sugarai kezdték el szárítani a ruháimat. Lehet hogy ezt csak én akartam így érezni, mert a ponton se asztal és Csanya is csak a sátrából kandikál kifelé – ha szükséges. Arra volt jó erre kezdeni, mert látom azt hogy mennyire vannak előttem és utánam még éhes emberek. Látom, hogy egy darabig még egyedül fogok menetelni. A lenti ponton limonádéval lazázok és rízskokot eszek. Érzem, hogy megbírnám enni azt a másfél tepsit ami ki van téve, de ha megtenném akkor itt aludnék és nem ennék több asztalról J Elindulok inkább, hiszen annyi finomság vár még rám. Egy olyan hosszú emelkedőn kell falloskútra felmenni ,hogy ha lennének ellenségeim akkor ide küldeném őket letekerni egy féknélküli biciklivel. Soha nem böngésztem részletesen a szintrajzokat. azt gondoltam hogy van a Kékes meg Ágasvár ami cumi. Úgy voltam vele, hogy így is úgy is menni kell. De most leesett a tantusz, ez a vidék tele van szoptató részekkel. Szóval: Falloskút étkezésem következő fogása. Zserbót eszek kókuszgolyóval, ez az élet. teletöltik a kis pohárkámat és tovább bicegek. Ismét telefonálok a védvonalnak, hogy úgy néz ki nem lesz gond. Éhes nem vagyok, de sört azért szerezzenek. Vidáman kocogok telefonálás közben, mert tudom, hogy a következő ponton már az éjszakára tervezett –pizsamától különböző- cuccaimat találom. A lefeléket motiváltan kocogom, a felfeléket tolom ahogy bírom. Estére még a nap is kisütött. Hidegkúti turista házhoz küldtem a fejlámpámat is. Nem akartam, hogy megint két hónapot álljon az izzadt polóm a zacsiba (tavaly ennyivel később jelentkeztem az itt hagyott cuccomért) ezért innentől tesco-s táskával a kezemben megyek. Levest eszek, meg észre veszem hogy itt nagyobb és kecsegtetőbbek a kókuszgolyók. Hm, nyammi. Sajnos a környezetemben az ilyes fajta anyagok gyorsan diffundálnak. Tempósan haladok a következő asztal felé, szerencsére futható így ismét aprósütemények tömhetem az arcom már a Muzslára menet. Tavaly is ugyan itt ért a sötét. Ahhoz képest, hogy idén kevesebb a futott kilométerem (ezért rosszabbnak kellene lennem) és hogy álom időjárásunk volt (ettől jobbnak kellene lennem) szinte méterre azonosan ott járok mint egy éve. Csak most jobb a fejlámpám (ha valaki megkérdi előtte, akkor azt mondom, hogy jó a fejlámpám, de láttam olyan megoldásokat hogy pironkodva sütöttem le a szemem olyan fényerővel közlekedtek embörek). Botladozok, rugdosom a rönköket, de sokkal gyorsabban haladok mint korábban bármikor. 10:15kor már a muzslai pilota kekszet eszem. Teszek a zsebembe az itteni promós müzliből, jó lesz később alapon majd nekivágok a bokatörő lefelének. Innentől minden asztaltól való távozás után fel kell vennem a széldzsekimet 5-10 percre mert fázok. Meg hát álmos vagyok. nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy ennyit egyek. Biztos a leesett vércukor … na akkor enni kell. Megszaporázom a lépteimet le, hogy a Diós patak mellett már savanyú uborkát, oliva bogyót, sós paradicsomot, téliszalámit …. lehet hogy éhes voltam? mindenesetre megiszok egy liter folyadékot és elviszek még egy felet. Azt mondták a ponton hogy a kövi asztal 9 km. egyedül botorkálom végig. sötétben nagyon belassultak a felfeléim. Vízszint, lefele még ketyeg is valahogy, de a felfelé az lassult sokat. A Kénes kútnál volt egy be nem jelentett asztal, azért innen már tudtam mit enni. Linzer volt, olyan jól eset hogy csak ne. Meg volt a kínálatban csokival bevont kávébab. Ebből nem mertem enni, de érdekelne a hatása. Majd a bejelentette ponton (2 kili emelkedő volt a kettő között) ismét pogácsázok és kapok inni is. Nem időzök sokat mert tömeg van (hajnali 2kor !!!) elindulok inkább a következő étterem felé. Kellemes ereszkedő szakaszon könnyen tartom a lépést azzal a négyes bollyal aki nemrég utolért. Így a következő Fajzatpusztán is együtt reggelizünk a srácokkal. Iszok egy nagy pohár kólát eszek sajtot, ropit meg egykét szem apró pogácsát. Káva asztalánál inni lehetne, de mennék már. Nehezen vánszorgok fel, álmos vagyok, és a lefelé sem annyira pörgős egyedül. Tóthegyes a nagy szívfájdalom. egész évben nem eszek tésztát és alig várom, hogy tóthegyesen bepusziljak néhány palacsintát. De volt most 20 órám ,hogy megfigyeljem, hogy semmitől nem ment a hasam. ezért úgy döntöttem, hogy nem eszek palacsintát. De elkértem 3-et hogy a célban megegyem. Célba veszem az utolsó asztalt a cél előtt. Nem kóborlok annyit mint korábban – lassan csak megtanulom az utat. a talaj elég köves így a sietés nem annyira megy. még utoljára kiborítom a cipőből a kavicsokat , összeszorítom a fogam aztán had szóljon. A virágos nyeregi Balaton szelet most életet ment. még két pogácsa és már nincs rajtam az az émelyítő éhség. Célba érés következik. ahol nem érzem bokaveszélyesnek a ott simán megy a futó mozgás. A köves szakaszokon szimpla gyors gyaloglást tolok. 23 óra és 11 perccel a kisnánai rajt után megérkeztem az élelmiszer raktárba. Kitekerem a kis Tesco-s szatyromat, kiveszem belőle a füzetecskémet. A szervezők leellenőrzik, hogy tényleg minden asztalnál megkaptam az „Evett” pecsétet (én már eközben a Tóthegyesről lehozott palacsintákat tolom az arcomba) és kapok egy színes kis követ aminek a felmutatásával ezt a konyhában folytathatom. Próbálkozok, próbálkozok, mint kis kutya az ugatással, de egy doboz piskótatallér meg egy nagyon gazdag tányér gulyáslevesen kívül nem megy le más. Zuhanyzást kívánok és fogmosást. Papucsot a lábamra, párnát a fejem alá.

Összesítve:

-          evések száma: 20 + 2 (lehozott palacsinta + cél)

-          megtett kilométer: 124 km

-          megtett szintemelkedés: 6345m

-          Ehhez szükséges idő: 23:11 (óó:pp)

Befejeztem a gasztro túrát. Nagyon sok ember nagyon sok féle ételét kóstoltam meg és megnyugodtam, hogy ugyan édesanyám borsólevesével egyik sem ér fel, de bőven van vendégszerető tehetséges kukta kis hazánkban. Most a szervezők nyertek. Annyi kajájuk maradt, hogy esélytelen lettem volna akár döntetlenre is kihozni a meccset, de nem felejtek. A fejem már tudja, de a lábaim még ellenkeznek, hogy kell még ezeknél a srácoknál kajáznom. Legyen mondjuk jövőre június első hétvégéjén. Addig edzek én is.

Vannak dolgok amik soha nem lesznek szürkék számomra, csak a fekete és a fehér létezik.

Kis vízhordónk piheg a napon. Kettő körül jár, szóval a nap is lefelé megy most már. Kilenckor kezdte a futást kétkedő bizalommal. Foghíjas volt az elmúlt időszakban a kilométergyűjtése, de tudta jól, hogy ha ezen gondolkodik akkor nem lesz esélye hogy átérjen Aradra a saját lábán. De erre nem nagyon lehet készülni ami itt várt rá. Talán az első futóverseny volt ez amiről gyerekkorában hallott, de az hogy mitől nehéz csak ott derül ki. A helyszínen. A hosszú kitett sík kilik betonon. Talán a hegygerinchez hasonlít ez amikor lehet bármi ami körülvesz - napfény, szél, hó – egyik sem lesz kellemes. A vízhordónak a nap jutott. Meleg, perzselő, ahogy azt a filmekben bemutatják. Délibábokkal, homályos horizonttal. Ezzel együtt eddig jól ment. Az volt a fejében hogy jó vízhordó módjára a mezőny végén kezdi megkeresni saját tempóját. Nem elrohanni, mert az azért elég kockázatos lenne abban a melegben. (szerz.: Személy szerit én ilyen időben legszívesebben egy nagy platánfa árnyékában aludnék :-) )

Eddig ment minden a terveknek megfelelően. Öt óra futómozgás, majdnem félszáz kilométer a cipő talpán és megkezdődik valami amire számított, de nem tudja az ellenszerét. Elkezdtek felkeményedni a combok. Ha konditeremben ülnénk a bicepszről beszélgetve, akkor azt mondanánk hogy bedurrant. Ez az érzés hasonlít rá a legjobban, de ez a combban, azon belül is a comb közelítőben van. Unatkozik a futárunk a végtelen egyenesekben, ezért kísérletezik. Előbb megpróbálja a beállt tempóját fokozni (kb. 9-ről 10 km/h-ra gyorsulni), aztán ez nem megy sokáig. Megpróbál technikázni, hisz elég fárad már a test ahhoz, hogy szét lehessen szedni a mozgást, ekkor a fűrész izmok kezdenek szúrni. Szép lassan már ezek sem szórakoztatják (szerz.: Csodálkozol? – 5 órája fut a napon, örüljön, hogy még a nevére emlékszik). Számolgat. Sejti, hogy 5.50 körül fog megérkezni az 56-os ponthoz. Nem tesz jót a hangulatának amikor összepárosítja az adatokat, hogy két éve 59 kilit futott ennyi idő alatt. A kevés gyűjtött kilométer. Nem, erre nem gondolunk. Menni tovább.

Két ember mellett halad el 58-nál akik sétálnak (az egyik Zahorán János 2xes Spártathlon célba érő, combgörcsöléssel küzd). Annyiban változik a verseny képe, hogy a frissítő pontokon már kopárság fogadja (az egyetlen dolog, amire a 6500 Ft-os nevezési díj ellenében kifogása lehetne az a frissítőpontok bezárásának ideje és módja). A következő pontot már le is bontották. Számolgat, 6 kilit ment 55 perc alatt. Visszaelőzik az előbb gyaloglók. Basszus, mennyivel mehet? Vízhordó mi van veled? Toljad neki! Nem megy. 5-ös átlaggal fejezi be a futást 70 kilinél. Még kipróbálta előtte, hogy belesétál rövidebb hosszabb távokat, de nem. Nem gyorsul, és nem érti, hogy az őt most megelőzők ezt hogy csinálják. Hogy rakják rendbe magukat?

 Nincs baja, beszéltem vele. Csak elkeseredett. Szégyelli magát, hogy felkészületlenül jött versenyezni. Szégyelli magát hogy nem tisztelte meg a versenyt, és önmagát azzal, hogy felkészül rá rendesen. Hogy a többi helyről elvett idő nem hozza meg a gyümölcsét. Változás jön. Nem akar most egy darabig versenyen indulni, síkfutáson legalábbis biztos nem, főleg ami hosszabb, mint 6 óra. Addig, amíg rá nem jön, hogy mivel lehet fejlődni, amíg nem fogja azt érezni, hogy az izmai is felkészültek. Mert a fej elkényelmesedett, hamarabb feladja a harcot a fájdalom ellen, mint korábban.

Azóta eszik, 2 óránként. Comb hajlítója úgy érzi 2 centivel lett rövidebb és erőszakkal tudja csak magát rávenni, hogy kocogni menjen. Ismeri ezt az érzést. Tavaly Kisbér után is ez volt. Lehet, hogy ott is edzetlen volt még a feladathoz? Lehet, hogy itt is minden mindegy alapon be kellett volna kezdeni és menni mintha csak marathont futna?

Próbáltam nyugtatni, hogy ne kapkodd el, hisz tök jól mentél. 6 óra alatt 57 kilire lehet építeni bárhol. Meg érveltem, hogy nem volt se eléhezése, elszomjazása és még a hőséget is úgy bírta mint még soha, de el van keseredve. Mert lehet akármit mondani ez is egy bukott csata, mint az elmúlt időszakban jó néhány. Valamit változtatni kell. És azt már megtanulta, hogy aki építkezni akar, annak előbb rombolni kell. Le akar ásni az alapokig. Megérteni, megszervezni. Azt mondja, visszanézett az elmúl 3 évre és nem jött be a „tűzz ki egy célt és edz hozzá eleget” módszer, kicsit visszatér az edzünk amennyit tudunk és válasszunk hozzá megmérettetést.

Amúgy meg egy hihetetlen verseny ez. A maga kis anarchiájával, amit észre sem lehet venni, mert a szervezők mindenhol annyira lelkesek, hogy elfeledtetnek minden előítéletemet. Nem igazán értem miért nem járnak ide a futók. Alig indultak ízeltlábú vízhordók, voltak a dobogóra hajtók, meg néhány amatőr.

Legaranyosabb eset a 70 kili alatt: Vízhordóm kis tempókülönbséggel ér utol egy kamaszkorú váltótagot. – Aradig mész? Kérdezte, beszélgetést kezdeményezve. – Megpróbálom. Gondolta visszakérdez valamit, ami utalhat arra, hogy nem kezdő. Hogy bírod a meleget? - kérdezi vízhordó, titkon várva a lehetőséget hogy a frissítés fontosságáról mondjon egy két rövid gondolatot. De a válasz, amit kapott, helyre tette a funkcionális tudását: - Dinnye földön azért hozzá lehet szokni! 2-3 másodperc kellett mire témaváltással kitért a reagálás elől.

Az élet nem áll meg, de mindenki a helyére mert alámerülünk, és nem tudjuk mi van ott lent és hogy fogunk a felszínre jönni.

Shámán cimborám is elvesztette terepfutóverseny-szüzességét:

"Az élet értelme a küzdelem. A győzelem vagy vereség az Istenek kezében
van, ünnepeljük hát a küzdelmet!" (Szuahéli csatadal)

Korán reggeli kelés, első gondoltam (a szex után), húúú basszus mekkorát aludtam! Végre egy olyan futás, amin nem fáradtan indulok! Reggeli barna medve, csakhogy menet közbe ne kelljen megállni emiatt. Nem tudom mit gondolhatnak rólam a szomszédok – amúgy leszarom –, mert hétvégén általában hajnalban kelek hétköznap meg 8 előtt csak ritkán. )-:

Felszerelés: Kis táska, 1 klasszikus kolbászos, 1 csoki 2 müzli 7 dl ISO, 7 dl-es flakon malto keverve, de víz nélkül (egyenlőre), vitamin.

Gyurma taxi 7-re jött értem Zsebit összeszedtük, majd 7:40-re már a rajtnál is voltunk. Nagyon jó volt látni pár ismerős arcot, akiket még Spártában ismertünk meg. ami döbbenet, hogy ez nem a szokásos teljesítmény túra, mindenki szuper futó hacukában virított. Én meg sima feltűrt túranadrágban, egyszerű póló, kicsit kívülállónak éreztem magam.

Rajt! Nagyon jó móka a tömeges rajt, igazán lelkesíti az embert! Nagyjából együtt megy a tömeg, futunk velük, tartjuk a hátsó fertály tempóját. Gyurma. Lesi Zoli szépen lassan el is tűnik a képből.

Az első emelkedőn ésszel megyünk fel spórolunk, majd megint szépen futás az első EP-ig. Ránézek az órámra 1 óra alatt ide értünk. Nem rossz!
Izotóniás vizet kérek, amíg Anit is töltik még pár nápolyit magamhoz veszek, majd futás tovább.

Teljesen jó állapotban jó tempót megyünk, hamarosan elérjük a Szovjet szobrot, taps drukkolás, lelkesítés majd jobb bal jobb. )-:

A túrán nem lehet eltévedni, zseniálisan jelzett, minden veszélyesebb kanyarnál áll egy ember. Ahol az előző héten eltévedtünk, most egy ipse mutatja az irányt, nevetünk mondom is neki, hogy nemrég itt csúnyán elbuktuk.

Laza lejtő jó tempó Piliscsabáig. Nagyon jó időt futottunk, 1 óra alatt odaértünk. S ennek a nép örvendezék vala. Kicsit szomjas vagyok, pohárból nyomom rendesen a kólát, vizet és az iso-t. Feltöltetem a maltós üveget vízzel és kérek még iso-t a másikba. Mint az F1-ban, futok is tovább, nem időzünk a depóban.

Nagyon jó a szervezés itt is leállítják a forgalmat, hogy könnyen átjussunk az úton. Iszonyatosan meleg van és itt most sokáig aszfalton megyünk. Pillanatok alatt megiszom a malto-t majd kics iso és hajrá!

Piliscsévig hamar eljutunk, ott már kicsit emelkedik gyalogolni kezdünk, beszélgetünk pár emberrel, jó arcok. Jó hangulatban érünk Klastromra – ekkor tartunk 3h 22-nél - , de azért már kicsit fejberúgott a meleg. Újabb malto keverés, víz és markolom az olivát sajttal. Tömöm magamba, nagyon jól esik a sós étel. Itt se időzünk sokat, megyünk a sárgán, ismeretlen területre. Folyamatosan mennek előttünk, és még mindig jók a jelzések, így nem kell aggóni az elkavarás miatt.

Az emelkedőn Ani belassul, húzom magammal, próbálom rávenni, hogy egyen igyon, de hányingere van. Ok, nagyon időben vagyunk nincsen hova rohanni, csak az a két szép popsi távolodik nagyon. )-:

Majd másfél óra alatt másztuk meg Dobogókövet, végére Ani rendbe jön, de mire az ellenőrző ponthoz érünk, nekem lesz hányingerem pláne a fosási inger is elég erősen zaklat. Kis kóla iso töltés és gyerünk tovább. Van még egy adag malto a táskámba, de nagyon nem kívánom, bekeverés elmarad. Innen 7 kili lefelé, Ani húz, próbálom tartani a tempót, szorítom – nyelem vissza, nagyjából erről szól az út Ilona pihenőig. Onnan már csak szorítom )-:

Azért a körülményekhez képest hamar leértünk Dömösre, ahol képtelen vagyok bármit is magamhoz venni. Kérek kis fekete csokit, benyomatok egy sort, majd spuri tovább, meg se várom Zsebit, majd utolér.

Mire megjön a gyilkos emelkedő már visszatér belém az élet, megint én megyek elöl, bíztatom Zsebit. Brutál kemény, érzem,hogy a vádlim szét akar robbanni, nem baj most, már lehet neki adni ha ennek vége már csak lefelé megyünk, ott meg a szar is legurul már.

Itt már látszik, hogy mindenki szenved. Ezt senki se kívánja, de meglepően jól megy nekem. A Prédikáló széknél dugókás csávó mondja, hogy már csak 7 km lefelé. 7??? én 5-re emlékeztem. Már csak 1 óránk maradt, abba futni kell, hogy ne csússzunk ki. De lépni sincsen erőm. Képtelen vagyok mozogni, minden lépésnél görcsöl a vádlim. Mondtam is Zsebinek, hogy menjen nyugodtan, de ő sem volt jobb állapotban. Annyira szétcsúszta, hogy kerestem a szemeimmel a helyet ahol majd a mentőhelikopter fel tud szedni, mert én innen már nem jutok le élve. Elővettem a telefonom és kitöröltem belőle az összes telefonszámot, amelyik kapcsolódik a Gyurmához. Majd egy laza mozdulattal a sajátom is, már nemtudomkivagyok.

Mivel kicsit rendbejött a gyomrom elővettem az iso palackot. Gyakorlatilag lement a 7 dl egy húzásra. Ok asszem szomjas voltam. 10-20 perc elteltével, elkezdett visszatérni belém az élet, rávettem Zsebit, hogy fusson előttem ezzel kicsit húzzon. Elfut melletünk Farkas bár szóval bíztat minket, jól esik. Nemsokára észhez térek már én megyek elöl. Ismerős terep, már nincsen messze, süt a nap, ragyog az idő, közel a cél. Gyorsan nyomtam egy unerase-t a telefonszámokra és gyorsítottam a tempón. Picivel a cél előtt utolsó EP, már csak 2 km és van még 20 percünk. Na ez már megvan!!! Teljesen felszabadultan futottam tovább lefelé, erős bal, már csak 500 m. Megelőzök még pár embert már csak gyalogolnak. Nekem az már nem megy. Zsebi nem hajlandó futni én meg gyalogolni, de innen már mindegy is.

Célban nagy tömeg tapsolnak követem a hangokat. Az egyik fa tövében ismerős arc, kicsit hasonlít Gandalfra, ahogy támaszkodik, ezen kívül semmi közös nincsen bennük. Pacsi, hátte? Én? Inkább te húzzál be a célba! )-:

Lefutom a maradék 4 m-t és csipp, póló, vissza, Tamás Mesterhez. Szép pukli a lábán, neki ennyi volt mára. Leülök ott van még Zoli is, dumálunk élvezem, iszonyat boldog vagyok. MEGCSINÁLTAM! A térdem is kibírta, nem hátráltatott. Ani is megjön, majd lassan Szilárd Taxi is.

Nem vagyok éhes, igazán nem vagyok fáradt se. Lenne még erőm tovább menni, de szerencsére már nem kell.

Otthon büszkén tettem ki a rajtszámom, 69-es és a 42. helyen értem célba. Két nem akármilyen szám ez! )-:

Kaptam egy levelet. Az előzménye, hogy elvállaltam egy barátom „kiképzését”. Róla annyit, hogy mindig sok a dolga és a gondja a magánéletben és a munkahelyén. De
olyan, aki végül erőt vett magán és most mégis megpróbálja eltűntetni az úszóövet, frissebbnek és üdébbnek érezni magát, és ha nem is lesz már ötkarikás bajnok, elhatározta hogy ép testben kínozza tovább a lelkét. Olvassátok a srác csatáját!

„Hidd el, nem viccnek szánom a végét, de ebben a pillanatban olyan állapotban vagyok, hogy hú ha látnád… erőt kell vegyek magamon, hogy az elejével kezdjem. Minden helyesírási hibámért a futás és az ebben a percben mérhető fizikai állapotom a felelős. Az edzések további kalkulálásához minden körülményt vizsgálj meg légyszi amit írok és kérdezz, ha valami még fontos lehet, sőt a kaja táblázatomat is átküldöm.

Mindent úgy csináltam ahogy mondtad. Eszerint kényelmes bemelegítős kocogással 12 percre van a kapunktól az emelkedő alja. Gugliföldön lemértem, az emelkedő 300 méter hajszál pontosan. Nem Kiscelli utca, de azért ott van az az árpádföldi dombság is.

Első kör:
5 perc melegítés után vállaltam az elsőt. 1:31 alatt mentem fel a tetejére, azt mondtad fokozatosan erősítsek. Hát nem mondom, pulzusra ott volt. Felfelé kis nyilallás a bokámban, a pihenőben egy idő után lüktetni kezdett, de semmi komoly. Az pulzusmérőm nem mutat jól, mert 196-ot is láttam rajta, de most csak 186-ot mutat maxhr-re. Az átlag gondolom lényegtelen, pihenőknél le is állítottam. kb 120-ig engedtem vissza a pulzusomat minden körben. Fent belső és külső talpélen dzsoggolás esett jól. Amikor vissza indultam lefelé, próbáltam lendületből futni, de ösztönösen inkább fékeztem és rohadt göröngyös ám az az aszfalt gödrökkel, meg huplikkal. Lent kicsit húzott a bokám, de pihenő után irány megint a teteje.

második kör
az időm javult felfelé 1:24 büszke voltam és nem tudtam hová lehet még fokozni, meg is ijedtem hogy gyorsan kezdek, végül is van még hátra 4 emelkedő és majd kiszakad a szivem már most is. ebben a körben lefelé jövet nagyon nem fájt, hanem inkább feszült a sípcsontom alsó fele és a bokám billegett a nyilallásoktól, úgy nézhettem ki futás közben, mintha pocsolyákat kerülgetnék a száraz úton, mert egyáltalán nem volt stabil a talaj alattam. lent hosszabb pihenő és nyújtás után egész jó lett a fájás helyzet, nekimentem és …

harmadik kör
megint javítottam a felfele időn 1:21. a fenti pihenőm csak séta és nyújtás, de éreztem ha leguggolok, úgy megfeszül a sípcsontom, hogy fel nem kelek, vagy pedig elüvöltöm magam. és megint a terhelés megszűntekor az a kegyetlen szar lüktetés egyre több nyilallással a bokámban. Lehet hogy csak beképzelem, de amint lesárgáztam a bokrot, múltak a fájdalmak és elindulhatok lefelé. kis lábrázás után lüktető fájással elindultam lefelé, de meglepődtem milyen hamar elmúlik a fájdalom a terhelésre és egyre biztosabban lépdelek, nyújtom a lépést, ezt már futásnak mertem volna nevezni. Lent a terhelés szűntekor megint a lüktetés, ami pihenő után elmúlt. Lent azért leültem kicsit és
nagyon jólesett megforgatni a bokámat.

negyedik kör
na most voltam magamra igazán büszke. A felfelé ágban nyújthatóak a lépések, apró nyilallásokkal küzdve 1:13 és a szívem sem akart a dzsekimen kívül dobogni. Terhelés megszűnésekor olyan lüktetés a sípcsontban és nyilallások a bokában, hogy önkéntelenül felnyögtem. Eszembe jutott, milyen puhánynak tűnhettem legutóbb a kondi teremben, amikor leszálltam valami hasonló „kifogással” a bringáról, és még különben is mára az eddigi 4 felfelé futáson kívül még 2-t írtál elő. eszemben volt hogyan éltük túl a görcsöt a futópadon, de amíg ezen gondolkodtam olyan nyilallás következett, hogy összerándultam. Meglepődünk, de aztán nyújtunk, bokaforgatunk, gyaloglunk, grimaszolunk, a fájdalom makacsul nem múlik. próbálom a futást imitálni ahogy tudom, végül is egész jó, de áááá nem, ez csak fájdalmas kocogás. Lent leülök, forgatok és gondosan nyilvántartom, hogy már csak kettő van és csak akkor hagyhatom abba, ha elesek a fájdalomtól. Ezt megfogadtam, de nem tudtam mi vár még rám.

ötödik kör
felfelé is nyilall és lüktet már, de az idő 1:08, a pulzus nem is tudom 191-nél néztem az órára (amikor már láttam) Terhelés megszűntekor megint lüktetés, összerándulás a nyilalláskor, megint egy hangos nyögés, de most már több is kijött volna a hang, csakhogy egy kib@..tt úriembernek gondoltam magam, aki nem nyávog a kertvárosi utcán este tízkor (meg szégyelltem is, na). Kezdtem elemezni a fájdalmat és próbáltam máshogyan tartani magam derékból, hasat behúzni, de semmi változás és nem lefelé, hanem felfelé érzem a sugárzást a bokától a térdemig is már. Neház a járás, semmi nem segít. Elindulok lefelé, imitálom a futást. lent nem szűnik a lüktetés és a fájdalom, na jó kicsit. Kivagyok, de nem a terheléstől. Balfék kripli vagyok, akinek most az életben egyszer össze kell
szednie magát és megmutatni, hogy…. miaf@szomat KELL megmutatni????????!!!!!!!!! Nem, nem, nem, akkor sem hagyjuk! Annyi dolgot elszalasztottam az életemben, annyi élményt kihagytam, ennyi borzongást meg akarok tapasztalni, nehogymár a Csillagkútiak tolják elém a szenvedést a karosszékbe! NEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!!!!!!!! Megcsinálom a hatodikat itt élőben, és holnap mindenkinek elmondom, milyen csúnya volt ott, ahol most bibibs.

hatodik kör
elindulok, felfelé nem eshet nagyot az ember. Fáj, de nem annyira, hogy ne jusson eszembe”basszus utolsó, tehát ing gatya”. Jobban is ment volna, de tényleg féltem a katasztrófától és fogakat összeszorítva, a fájdalomtól függetlenül 1:05 lett hurrá b+. Fent igazi kínok, már nem tudok semmire koncentrálni, az út közepén kóvályogtam visszafelé a lejtőn gyalogtempóban, de olyan pózban mint egy szarni készülő macska. Lent állt valaki a pirosnál, erőt kellett vennem magamon, vagy segítséget kérni. Az előzőt választottam, de képtelen mozdulatokkal lépkedtem hazafelé a kocsi mellett.

hazafelé annyit Gyalogoltam, ami futva 12 perc. Gyalog 25, de egy hét szigorított fegyintézettel felért. A lámpafényben észrevettem az árnyékomon, hogy a kezemen az ujjak görcsben állnak a lábamban érzett fájdalomtól. Minden lépés kín volt a bokámtól a térdemen át a csípőmig. Anyáztam egyenlőre csak magamban, néha megrándultam és nyögdécseltem. Egy idő után meguntam magamat és csak csendben nyeltem a könnyeimet, reméltem izzadtságnak tűnik, de sötét is volt és az utcán is csak én sétáltam szerencsére, habár egy két másodpercre valószínűleg sikerült volna valami emberi pofát erőltetni magamra. Bizonytalanul hazafelé billegtem és annyira fájt, hogy nem éreztem
hová lépek, ezért inkább a kétszer hosszabb úton mentem ami ki van világítva, mert ha elesek a görönygös föld úton, fel nem kelek!. Itthon a lépcsőn nem tudtam feljönni kapaszkodás nélkül, mert nem hajlott a bokám vagy ha igen, akkor nagyonnagyon fájt. Miért nem a földszinten van a szobánk? Na most ez az írás kb 40 perc volt, ezalatt folyamatosan rángok a fájdalomtól és a hangos nyögésegnek csak akkor látnám értelmét, ha használna, ezért inkább nem. Még mindig iszonyatosan fáj és arra gondolok, hogy el kéne jutni a fürdőszobába hogy meleg fürdőt vegyek, úgy érzem az jól esne. Az írás felénél bevettem egy magnéziumot, és ittam 1 liter vizet, de most már folyamatosan lüktet és fáj a sípcsontom, nyilall a bokám, rángatózok. Néha jön egy hasgörcs lentről, de a porcelánig nem akarok elindulni, mert úgy érzem, a mozgás végleg betenne a bokámnak. Jobb, hogy itt lógatom a lábomat.

Nem tudom holnap mi lesz, most asszem az életem árán mégis lemegyek (??) kajálni és ha marad életkedvem, visszajövök forróvízben áztatni magam. Miért nincs szárnyam? (az is így fájna mi?)

ha nem tudsz valamit okosat mondani vagy kitalálni és holnapra nem múlik, be kell vitetni magamat dokihoz, mert menni így biztos nem tudok. Ha valamit nem tudsz kihámozni az írásból hívj fel, mert nincs türelmem átolvasni, hogy javítsam a kronológiát, vagy bármit. Iszonyatos a fájdalom, nem tudok elaludni. Asszon most ért haza a hokiedzésről, nem tom mit fog szólni.

Nem voltam túl büszke a múlt heti kisbéri eredményemre (100 kilis versenyt feladni 30-nál), ezért lélek ápolásnak szántam a Mátrabérc trailt. Bár az edzés kilométerek foghíjasak voltak és még a combomban sem voltam biztos, hogy hibátlanul fog működni (a korábban már említett masszőr által előhozott sérülés) de bizakodó voltam. A mobil telefonom otthonhagyásával motiváltam magam arra, hogy meg se forduljon a fejemben, hogy ki akarok szállni. Kell ez az eredmény.

Minden pontra előreküldtem a kis varázslöttyömet, így egy adag papírzsebkendővel és egy flakonnal a kezemben vágtam neki a Mátrának. Nagy halállal számoltam, de sejtelmem sem volt, hogy hol fogom megkapni. Nincs terv, megyek ahogy jól esik. Ennek szellemében gyurjánosan kezdek. Gyorsabban a későbbi átlag tempómnál. Sor végéről indultam és az első 20-on lassan csipkedtem le az embereket. Ezen a szakaszon az útvonal számai jártak a fejemben: az egész túra 57 kili/ 2800 m szintemelkedéssel. Ebből az első 20on megeszünk 1400-at, illetve az első 11en legyűrünk 1000-et. Szóval Kékesig szó sem lehet fáradtságról. Futok, amit tudok (mármint imitálom a futómozgást), érzem ahogy dolgoznak a rég használ izmaim. Jól esik, bár ez az érzés szokott az elfutás előszele lenni. 15nél kicsúszik a lábam, leteszem a térdem. Hátam mögül érdeklődik egy hang, hogy okés e minden. Még szerencse, hogy az ember nem mindig azt adja amit kap. Ezt a hangot én néhány perccel ezelőtt nem kérdeztem, meg amikor egy kőbe rugás után felszisszent. A srácról és a cipőjéről amúgy csak annyit, hogy eljött az MBT-re egy olyan vékony talpú Puma divatcipőbe, amit én pont a talp vékonysága miatt városban sem veszek fel.

3:26-ra érkezek Kékesre. Itt a frissítők mintha vízhiánnyal küzdenének, de ezt nem tapasztalom a bőrömön, csak az elbeszélésből következtetek. Mindent kapok amit kérek, sőt néhány plusz jó szóval és buzdítással jöhet a sárga lefele. A futható részt élvezem. Zárkózok az előttem haladókhoz. Aztán jöhet a fal. Büszke lennék magamra, ha valaha egyszer ezt a lefelét meg tudnám futni. Ez most sem értem el. Szép lassan lebotorkáltam. Itt volt az első comb görcsöm, kicsit hamarabb jött mint szokott (a következő felfelén szokott beköszönni). Iszom a varázslöttyömet, és múlik a fájdalom (Tankcsapda után szabadon – bár ők biztos nem erre gondoltak :-) ). Jöhet a következő emelkedő, jön vele a következő combgörcs (valahogy a comb és a lovagló izom között valahol), de szerencsére ez már nem annyira durva mint az előbb. Minden perverznek egy házi feladat: egy éppen begörcsölni akaró lovagló izom kilazítása sétálás közben. Megoldásokat várom maximum egy oldalas kidolgozott esszéként a mail címemre. Galyára hosszú felfele visz. Sétálok, azt próbálom gyorsan. Rosszul nem mehet, mert előzök. Szegény srác (akit előztem), megkérdezte, hogy hol lehetünk a mezőnyben. Idézem: nem lett boldogabb, azzal hogy megmondtam neki h valahol az utolsó ötödében.

Galyán nem volt kérdés hogy sót kell magamhoz venni, ami csökkentheti a görcseimet. Ropi, nápolyi, kulacs csere és indulás tovább. 5:05 felcsillan a remény. A 3:26ot gyengének tartottam és kicsit elkeseredtem, hogy mi lesz így itt. De ez az öt órás idő feldobott. Ismét futómozgás volt a felfeléken és mackós döcögés a lefeléken. És a böjtje, ismét görcsöl a combom. Ismét annyira hogy még sétálni sem bírok. Masszírozom, elszorítom az izmot, így próbálok tovább haladni. És mint általában most is segít. Ezek szerint kevés volt a só. A sóról és a frissítőállomásokról jut eszembe, hogy van egy varázs annak, hogy ikonok állnak a pontokon. A teljesség igénye nélkül: az a Carlos volt Kékesen aki elit mezőnyben van az UTMB-n (földünk egyik legnehezebb terepfutóversenye), bandras az óriás túrák fényéből (200 kili feletti táv és/vagy 20 e m feletti szintemelkedés) jött le galyára, mindketten keresztesen. Oli (szintén volt már 40-ben az UTMB-n és edzője a Spartathlon győztes Lubics Szilvinek, stb), manbo (7szer 10-ben az UTMB-n) a rajtban és a célban. Nagy flash ezektől az emberektől (UFO-któl, a szó pozitív értelmében) támogatást kapni, tényleg mintha Schumaher tankolna nekem a Shell kúton. Szeretem a galya Ágasvár közötti szakaszt. Még most is tudom kocogni és viszonylag gyorsnak érzem. Pozitív csalódás, hogy egy-egy séta után a futásra visszaváltás nem fáj. Élvezem a zsibbadós fájdalmat. Most már fájhat. Az Ágasvár lefelé sz.pás és onnan már csak a Muzsla van felfelé. És nem vagyok rosszul. Az ágasvári felfelén azért kapok még egy görcsöt amiben húzni kell a lábam, de már rutinosan bicegek fel a szikla lépcsőn. És még nem is vagyok mérges (ilyenkor azért már szidni szoktam magam, hogy mit csináltam rosszul). Ágasváron telefonál egy spori, akkor fejezi be amikor felérek így a lefelénél mögém csatlakozik. Turistaháznál vizet veszek magamhoz. Meglepően sokat segít. Ismét futásnak merem nevezni amit művelek.

Keresztesre jó hangulatban érkezek meg. Carlos kérdezi, hogy mennyien lehetnek mögöttem. A 20-as válaszomra megrökönyödik, ami egy kicsit elbizonytalanít. 7:05-re indulok fel a Muzslára. Azt számolom, hogy ha képes lennék az 50 perces felfelére és ugyanilyen lefelére akkor behúzhatom a mai napot 9 órára. Ez mekkora lenne?! Tolom az emelkedőt, erőltetett gyaloglás, de közben agyalok. Vajon hogy kellett volna jól válaszolni a kérdésre? Számolgatom a neveket meg az arcokat akiket tudom, hogy ha nem sérültek le akkor tuti versenyben vannak és mögöttem. Nem forog az agy. 6-7-et fixen össze tudok szedni. A perverzitásom szereti a Muzslát. Az egyenletes tempóm miatt a Muzslán simán előzgetni szoktam. Most is így ment. 3-4 embert még a mezőny ezen részén is be tudok gyűjteni.

Nem tartom magam olyanak, aki magában beszél, de egy Yess kiszaladt a számon ökölbe szorult kézzel amikor a csúcskő mellett 8:08-at mutatott az órám. Ha valaki ezt mondja reggel vakon aláírom. Erőltettem a lefelét, mert a többiek biztos gyorsabbak nálam – már aki bír futni. Folytatom az előzgetést, amikor is utolérek egy srácot (egy másik kíséri) aki két botra támaszkodva biceg le. Aláfordult a bokája a csúcs után. Jól nevelten rákérdezek, hogy mi van vele, tudok e segíteni és indulok tovább egy 200 métert. Nem tudom megmondani, hogy miért, hogyan de bevillant, hogy vihetném lefelé a srácot a hátamon, ha bírja. Visszakocogtam (!! fel) aztán gyorsan rábeszéltem, hogy ez neki jó (akkor már másfél órája botorkált lefele). Innen úgy mentünk, hogy egy darabon vittem a hátamon, aztán amikor járható rész volt akkor jött botokkal. Vastag volt a combja, így elégé elszorítottam, amikor tartottam, de legalább lejöttünk egy két gennyes részen közösen, gyorsabban.4-5. cipelés után úgy megindult, hogy normál tempóban tudtunk sétálni mellette. Közben mentek el mellettünk az emberek, kezdtem megnyugodni, hogy nagy hülyeséget nem mondtam, hogy 20-an vannak mögöttem. Már rendesen remegett a combom a fáradtságtól és dugult a fülem az eléhezéstől, amikor körvonalazódott, hogy több segítséget már nem nagyon fog hagyni bajtársam. Jó tempóban is bicegett, így két angol társaságában indultam el a cél felé. A dióspataknál állt a szakadt bokájú srác csapat autója, kicsit meglepett a neki támaszkodó srác flegmasága. Javasoltam, neki hogy valami magnéziummal induljon el valaki a csapattársa elé. Asszem azt olvastam le az arcáról, hogy „nekem Te ne mond, meg mit csináljak”. A két angolt interjúvoltam, hogy tetszett nekik a verseny? Meg hogy jönnek e jövőre? Azt tanácsolták, hogy kérdezzem őket holnap :-) végül még egy külföldi csatlakozott hozzánk a célegyeneshez közeledve. Így négyes befutó lett. Még egy kis látványosságra is rá tudtam venni befutó társaimat, így magasba emelt kézzel futottunk be. 9:47

A célban egyből jöttek a köszönömök a segítségért, akik látták h mit csináltam, meg a szervezők érdeklődtek, hogy kell e nekik tenni ott bármit. Jól esett. Jól esik. 3 liter folyadékkal raktam rendbe magam. Mindent emeltem a számhoz, ami cseppfolyós volt. A másfélliteres flakont 3szor emeltem a számhoz, hogy kiürüljön. Még szintidőn belül ért be a srác testvére, aki korábban kísérte a bokaficamos futót.

Elsődleges terv: célba érés. Másodlagos: célba érés egészségesen. Harmadlagos cél: célba érés egészségesen szintidőn belül. Nagyvonalú kalkulációim 9 és 9:15 köré teszik a segítség nélküli időmet. De így adhattam valakinek valamit anélkül, hogy az én érdekeim sérültek volna. Sőt ha lehetek perverz akkor 50 kili és 2800 szint után még nyomtam egy comb edzést egy 80 kilós emberrel. Szóval jól kihasználtam a srácot :-) Senki nem azért megy egy terepfutó versenyre, hogy a cél előtt versenytársakat cipeljen a hátán. De érdemes azt látni, hogy mint a vezetésben, a járásban vagy az életben is néha a valóság felülírja a terveket. Néha ki kell kerülni egy macskát, néha nem számolunk egy gödörrel és néha nem érdemes hajszolni a másodperceket a saját érdekemben, ha az sokkal többet ér ha másnak adom. A ráfordítás/haszon rátája a segítségnek jobb volt. Kocsiban néztem, hogy mekkorák a combjaim. Azt hiszem az extra segítséget nem tudtam volna nélkülük megcsinálni. Van amikor hátrány hogy akkorák, de ma jól jött. Fáradtan, de elégedetten indulok a mai futóedzésemre. Hiszen jól vizsgázott a futómű. Bizakodva lehet készülni a májusra.

Nem vonok le messzemenő következtetéseket, de érdekes kérdéskör hogy a terepfutás mennyivel nagyobb sikerélményt tud adni egy betonfutásnál. De ezt majd legközelebb.

Kamasz koromban az időzsaru film bemutatója inspirált hogy lazítsak az ízületeimen, izmaimon. 16 évesen, motiváltan és sérüléseket nem ismerve kb két hetembe telt mire a Van Dame-hoz hasonló angol-spárgát tudtam csinálni. Nyúltam mint a takony.

Aztán 2004 magasságában, amikortól rendeltetésszerűen használom a futócipőket a lazaság megváltozott. Néhány hónap kocogás eredménye (vagy inkább ára) volt hogy már sima előrehajlással nem értem el a talajt. Beletörődtem. Láttam, hogy futó társaim még tőlem is kötöttebb izmokkal rendelkeznek, ezért nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a rugalmatlanságnak. Egészen 2011 nyaráig. Végignéztem ahogy egy „sokat próbált” 50 felé közelítő sporttársam keresztbe tett lábbal előrehajol és leteszi a tenyerét a földre. Felszakadtak a sebek. Eddig szemfedővel éltem. Ha ezt ő meg tudja csinálni akkor én sem bújhatok egyszerűen a mögé hogy mások sem tudják. Persze hogy első beszélgetésünk során úgy forgattam a mondatokat, hogy megtudjam, hogy neki honnan ez a lazaság. Nyújtás és masszőr.

 Rohanás van. Nem szeretek késni, főleg nem az első találkozókról. Leparkolok egy külső kerületi kisház előtt. A környéken felújítások, a házon is látszik hogy nem mindig volt ilyen takaros mint most. De nem a külsőségek miatt jöttem. Baráti ajánlást kaptam, hogy ez a masszőr lábra nagyon jó (mint masszőr expert ismerőseimtől megtudtam, minden masszőrnek meg van az erős területe).

A kertes ház nyári konyhája van kialakítva az általam érdekelt tevékenységre.

Itt meg kell jegyeznem, hogy szkeptikus vagyok a masszőrök tevékenységének hasznosságával kapcsolatban. Korábban masszíroztak már egy páran és soha nem éreztem semmi olyat ami miatt visszamentem volna bármelyikhez. Se gyorsabb regenerációt, se nagyobb flexibilitást. De az ember ne szabjon magának korlátokat. Időröl időre ki kell  próbálni a korábban el vetett dolgokat. Így kerültem ismét kéz alá, annak reményében, hogy végre a közömböstől jobb véleménnyel távozhatok.

Az első fogásnál még nem tudtam eldönteni, hogy röhögni fogok többet vagy üvölteni. Hanyatt fekve olyan első fogást kaptam, hogy a lovagló izmon (comb belső része) lévő ujjak a gyerekes csiklandósságot váltották ki belőlem, míg a négyfejű combizmon megtámaszkodó hüvelykujj az bennem szunnyadó oroszlán keltette fel. A második fogásnál már nem volt kérdés, itt az old spice már nem használ. Ráfogtam az asztal szélére és hagytam magam. A hajlékonyság ezek szerint olyan mint a szépség, meg kell érte szenvedni. Vélemény a négyfejűröl: „átlag embernek a négyfejű combizma azért négyfejű mert négy nagy izomcsoportból áll. Neked ez egy”. (négyfejű combizom a csípő és a tér között húzódó izomrengeteg, a comb elülső és oldalsó részén.). Itt volt olyan pont amikor olyan testtartást vettem fel amit utoljára alsó tagozatosként próbáltam, ez a híd volt.

Ezt tuti nem magától kezdte. Tuti nem így kezdi minden új kuncsaftjának. Hát persze!!! Eszembe jut ki is javasolta ezt a masszőrt. Nincs több kérdésem, intéztek nekem egy kis protekciót nekem a srácok (egyem a lelküket).

Fordulás van. Jöhet a comb hátsó része (comb hajlító). Van bennem félelem mert úgy gondoltam hogy ez még keményebb harc lesz mint korábbi izomcsoportok. Nem is tévedtem. Olyan homorítást mutattam be az asztalon, hogy komolyan meg kellett néznem, hogy meddig van a kis ház álmennyezete belógatva. Ónodi Henrietta kutya füle volt hozzám képest (1992 Barcelona olimpiai bajnok). Megszenvedtem. Ezen a tájékon régóta harcolok egy mikro-szakadással is. Ezt is várom titokban ettől a masszírozástól, hogy megoldja azt a csomót a bal hajlítóban. Ezután a hát meg a váll átmasszírozása már nem is nagyon érintett meg. Nem volt kényelmes, de ezektől már nem izzadtam annyira. Valahol az alsó hátizmok magasságában tudtam felnézni az órára. 50 perce fekszek itt. Legalább az idő gyorsan repül.

Óvatos léptekkel közelítek sötét zöld járgányom felé. Nem élveztem a mai futást sem. A társaság kitűnő volt de a futás élménye elmaradt. Amióta lejöttem az asztalról nem nyúlik a lépés. Ha meg akarom nyújtani akkor a hajlító nem enged. A jobb vádlimban azóta van izomláz érzet. A futás utáni nyújtást meg ne is boncolgassuk. Eddig legalább azt a szintet sikerült elérnem, hogy ujjbeggyel már elértem a talajt előrehajlásnál. Most kb 15 centi hiányzik hozzá.

Siófok utcáin kocogok. Olyan utcákon ahol néhány hét vagy hónap múlva különböző nemzetiségű turistatömeg fog hömpölyögni. Olyan utcákon ahol amúgy én nem járnék mert kerülöm a tömeget. Az előttem kocogók eltűnnek egy jobbos utcában. Mire én is odaérek már a rövid utcácska másik végét hagyják el balra. Kifordultak a partszakaszra.

Mint fény az alagút végén – ha az a part akkor már nincs sok hátra, biztos csak nem vettem észre az 50-es km-t jelző táblácskát és már itt vagyunk a kertek alatt. Néhány másodpercig még talán valami önspanoló rigmus is felcseng bennem, de hangulatom felemelkedését hamar rendre teremti egy szurkoló: Ez az, király vagy már csak 3 kilométer. Magasból a mélyre szállok: Ne szopass, szalad ki a számon de a szurkoló arcán már látom is hogy nem érti miért nem örülök ennek a hírnek. Így fordulok rá balra a partra. Először azt hiszem hogy csak véletlenül szaladok bele egy korrekt erejű szembeszélbe, de amikor meglátom a szörfösöket meg a kite-osokat a vizen akkor már tudom, hogy ez a szél legjobb esetben is csak mérséklődni fog, elállni majd csak az izzadással együtt valamikor délután.

Körbenézek, hogy mennyien látnak és hangosan kezdek pörölni: ennyit tudsz? Nap is meg szél is? Van még valami? Bár biztos hogy azért tette ide a Főnök a szelet mert biztos volt benne, hogy innen már nem adjuk fel. Se én, se senki aki eddig már eljutott. Aki végigbotorkált az apró díszköves szakaszokon délen, aki megfőtt Keszthelynél vagy Aszófőnél vagy aki megpróbálta megkocogni az akarattyai emelkedőt az nem fog megtorpanni 3 kili szembeszéltől. Maximum tisztában leszünk vele hogy mennyire vagyunk szerencsések, hogy ez csak 3 kilométeren van. Mennyire vagyunk szerencsések, hogy ami itt 3 kilin megeszi a maradék életerőnket az rekord sebességbe hajszolt Csopaknál. Lassan haladok, minden lépésért meg kell harcolnom, mert a kidobó alkatom (legalább is a futó mezőnyben mindenképp) elég gazdaságtalanul halad előre. De ha ez az ára annak, hogy a szigligeti várhoz felfutásnál még embert tudtam előzni, vagy ha ezzel kell megböjtölnöm, hogy a 3 nap célegyenesében nem hagytam hogy a váltófutó lesprinteljen a célegyenesben, akkor megfizetem. Büszkén fogok hazamenni akkor is ha ez a szembeszél a földig próbál visszatolni. Leveszem a sapkámat, hogy át tudjak nézni az északi partra (ha nem venném le akkor a szél tenné 30 méterrel hátrébb) eszembe jut a ma reggeli indulás utáni tempó. Már nem is haragszom a szélre. Újabb váltók haladnak el mellettem. A távolban már látni vélem a célkaput. Nem bírom tovább türtőztetni a kíváncsiságom, az órámat átváltom pulzusról stopperre. Fújjad csak fújjad, kevesebb mint egy kilométerre vagyok a céltól és most telt le az ötödik óra ma. Ezt már senki nem rontja el. Bele lehet még piszkítani, de annyit tanultam az elmúlt néhány napban és annyi pozitív élmény ért, hogy ha valaki szamárfület mutogatna célba érés közben és úgy készülne a célfotó az sem érdekelne.

Ott a kapu. De jó lesz ismét ülve inni a vizet, de jó lesz főtt kaját enni. Még ha a gyomromnak nem is fog tetszeni. Első nap borultam egy tisztességeset, de egy só tabletta helyre rakott, második nap töményen ettem a sót amit a gyomrom nem tolerált annyira. Harmadik nap sikerült annyi sót feloldanom a vizemben, hogy szomjasabb voltam utána mint előtte, negyedik nap meg keveset kavartam be és ismét volt egy kis savasodás. D e a kapu után … hmmm sört fogok inni, fagyit fogok enni, pudingot meg palacsintát meg somlóit, meg … meg mindent. Bár kicsit szúr az oldalam, de megoldom :-) Elfut mellettem még néhány egyéni induló is, de a fehér luftballon keret megállíthatatlanul közeledik. Egyre csak nő, míg végül határolja látómezőmet. Ekkor még megérkezik a belepiszkítás, csak befut mellém egy másik futó a célvonalra, de pont leszarom. Négy nap, négy ultratáv, folyamatosan javuló maratoni részidők, megfutott emelkedők, megelőzött váltók és egyénik … ezek az én trófeáim erről a hétvégéről. Nekem megérte az a pár deka só ami a bőrömet meg a ruhámat borította. Nekem megérte, hogy néha úgy kellett vicsorognom, hogy nem láttam ki a szememen. Nekem megérte, hogy nem én voltam a legvicceseb, legjópofább. Mert beértem. És ezért jöttem, hogy csepp testemet (110 kg) sérülésmentesen visszahozzam Siófokra.