Kaptam egy levelet. Az előzménye, hogy elvállaltam egy barátom „kiképzését”. Róla annyit, hogy mindig sok a dolga és a gondja a magánéletben és a munkahelyén. De
olyan, aki végül erőt vett magán és most mégis megpróbálja eltűntetni az úszóövet, frissebbnek és üdébbnek érezni magát, és ha nem is lesz már ötkarikás bajnok, elhatározta hogy ép testben kínozza tovább a lelkét. Olvassátok a srác csatáját!
„Hidd el, nem viccnek szánom a végét, de ebben a pillanatban olyan állapotban vagyok, hogy hú ha látnád… erőt kell vegyek magamon, hogy az elejével kezdjem. Minden helyesírási hibámért a futás és az ebben a percben mérhető fizikai állapotom a felelős. Az edzések további kalkulálásához minden körülményt vizsgálj meg légyszi amit írok és kérdezz, ha valami még fontos lehet, sőt a kaja táblázatomat is átküldöm.
Mindent úgy csináltam ahogy mondtad. Eszerint kényelmes bemelegítős kocogással 12 percre van a kapunktól az emelkedő alja. Gugliföldön lemértem, az emelkedő 300 méter hajszál pontosan. Nem Kiscelli utca, de azért ott van az az árpádföldi dombság is.
Első kör:
5 perc melegítés után vállaltam az elsőt. 1:31 alatt mentem fel a tetejére, azt mondtad fokozatosan erősítsek. Hát nem mondom, pulzusra ott volt. Felfelé kis nyilallás a bokámban, a pihenőben egy idő után lüktetni kezdett, de semmi komoly. Az pulzusmérőm nem mutat jól, mert 196-ot is láttam rajta, de most csak 186-ot mutat maxhr-re. Az átlag gondolom lényegtelen, pihenőknél le is állítottam. kb 120-ig engedtem vissza a pulzusomat minden körben. Fent belső és külső talpélen dzsoggolás esett jól. Amikor vissza indultam lefelé, próbáltam lendületből futni, de ösztönösen inkább fékeztem és rohadt göröngyös ám az az aszfalt gödrökkel, meg huplikkal. Lent kicsit húzott a bokám, de pihenő után irány megint a teteje.
második kör
az időm javult felfelé 1:24 büszke voltam és nem tudtam hová lehet még fokozni, meg is ijedtem hogy gyorsan kezdek, végül is van még hátra 4 emelkedő és majd kiszakad a szivem már most is. ebben a körben lefelé jövet nagyon nem fájt, hanem inkább feszült a sípcsontom alsó fele és a bokám billegett a nyilallásoktól, úgy nézhettem ki futás közben, mintha pocsolyákat kerülgetnék a száraz úton, mert egyáltalán nem volt stabil a talaj alattam. lent hosszabb pihenő és nyújtás után egész jó lett a fájás helyzet, nekimentem és …
harmadik kör
megint javítottam a felfele időn 1:21. a fenti pihenőm csak séta és nyújtás, de éreztem ha leguggolok, úgy megfeszül a sípcsontom, hogy fel nem kelek, vagy pedig elüvöltöm magam. és megint a terhelés megszűntekor az a kegyetlen szar lüktetés egyre több nyilallással a bokámban. Lehet hogy csak beképzelem, de amint lesárgáztam a bokrot, múltak a fájdalmak és elindulhatok lefelé. kis lábrázás után lüktető fájással elindultam lefelé, de meglepődtem milyen hamar elmúlik a fájdalom a terhelésre és egyre biztosabban lépdelek, nyújtom a lépést, ezt már futásnak mertem volna nevezni. Lent a terhelés szűntekor megint a lüktetés, ami pihenő után elmúlt. Lent azért leültem kicsit és
nagyon jólesett megforgatni a bokámat.
negyedik kör
na most voltam magamra igazán büszke. A felfelé ágban nyújthatóak a lépések, apró nyilallásokkal küzdve 1:13 és a szívem sem akart a dzsekimen kívül dobogni. Terhelés megszűnésekor olyan lüktetés a sípcsontban és nyilallások a bokában, hogy önkéntelenül felnyögtem. Eszembe jutott, milyen puhánynak tűnhettem legutóbb a kondi teremben, amikor leszálltam valami hasonló „kifogással” a bringáról, és még különben is mára az eddigi 4 felfelé futáson kívül még 2-t írtál elő. eszemben volt hogyan éltük túl a görcsöt a futópadon, de amíg ezen gondolkodtam olyan nyilallás következett, hogy összerándultam. Meglepődünk, de aztán nyújtunk, bokaforgatunk, gyaloglunk, grimaszolunk, a fájdalom makacsul nem múlik. próbálom a futást imitálni ahogy tudom, végül is egész jó, de áááá nem, ez csak fájdalmas kocogás. Lent leülök, forgatok és gondosan nyilvántartom, hogy már csak kettő van és csak akkor hagyhatom abba, ha elesek a fájdalomtól. Ezt megfogadtam, de nem tudtam mi vár még rám.
ötödik kör
felfelé is nyilall és lüktet már, de az idő 1:08, a pulzus nem is tudom 191-nél néztem az órára (amikor már láttam) Terhelés megszűntekor megint lüktetés, összerándulás a nyilalláskor, megint egy hangos nyögés, de most már több is kijött volna a hang, csakhogy egy kib@..tt úriembernek gondoltam magam, aki nem nyávog a kertvárosi utcán este tízkor (meg szégyelltem is, na). Kezdtem elemezni a fájdalmat és próbáltam máshogyan tartani magam derékból, hasat behúzni, de semmi változás és nem lefelé, hanem felfelé érzem a sugárzást a bokától a térdemig is már. Neház a járás, semmi nem segít. Elindulok lefelé, imitálom a futást. lent nem szűnik a lüktetés és a fájdalom, na jó kicsit. Kivagyok, de nem a terheléstől. Balfék kripli vagyok, akinek most az életben egyszer össze kell
szednie magát és megmutatni, hogy…. miaf@szomat KELL megmutatni????????!!!!!!!!! Nem, nem, nem, akkor sem hagyjuk! Annyi dolgot elszalasztottam az életemben, annyi élményt kihagytam, ennyi borzongást meg akarok tapasztalni, nehogymár a Csillagkútiak tolják elém a szenvedést a karosszékbe! NEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!!!!!!!! Megcsinálom a hatodikat itt élőben, és holnap mindenkinek elmondom, milyen csúnya volt ott, ahol most bibibs.
hatodik kör
elindulok, felfelé nem eshet nagyot az ember. Fáj, de nem annyira, hogy ne jusson eszembe”basszus utolsó, tehát ing gatya”. Jobban is ment volna, de tényleg féltem a katasztrófától és fogakat összeszorítva, a fájdalomtól függetlenül 1:05 lett hurrá b+. Fent igazi kínok, már nem tudok semmire koncentrálni, az út közepén kóvályogtam visszafelé a lejtőn gyalogtempóban, de olyan pózban mint egy szarni készülő macska. Lent állt valaki a pirosnál, erőt kellett vennem magamon, vagy segítséget kérni. Az előzőt választottam, de képtelen mozdulatokkal lépkedtem hazafelé a kocsi mellett.
hazafelé annyit Gyalogoltam, ami futva 12 perc. Gyalog 25, de egy hét szigorított fegyintézettel felért. A lámpafényben észrevettem az árnyékomon, hogy a kezemen az ujjak görcsben állnak a lábamban érzett fájdalomtól. Minden lépés kín volt a bokámtól a térdemen át a csípőmig. Anyáztam egyenlőre csak magamban, néha megrándultam és nyögdécseltem. Egy idő után meguntam magamat és csak csendben nyeltem a könnyeimet, reméltem izzadtságnak tűnik, de sötét is volt és az utcán is csak én sétáltam szerencsére, habár egy két másodpercre valószínűleg sikerült volna valami emberi pofát erőltetni magamra. Bizonytalanul hazafelé billegtem és annyira fájt, hogy nem éreztem
hová lépek, ezért inkább a kétszer hosszabb úton mentem ami ki van világítva, mert ha elesek a görönygös föld úton, fel nem kelek!. Itthon a lépcsőn nem tudtam feljönni kapaszkodás nélkül, mert nem hajlott a bokám vagy ha igen, akkor nagyonnagyon fájt. Miért nem a földszinten van a szobánk? Na most ez az írás kb 40 perc volt, ezalatt folyamatosan rángok a fájdalomtól és a hangos nyögésegnek csak akkor látnám értelmét, ha használna, ezért inkább nem. Még mindig iszonyatosan fáj és arra gondolok, hogy el kéne jutni a fürdőszobába hogy meleg fürdőt vegyek, úgy érzem az jól esne. Az írás felénél bevettem egy magnéziumot, és ittam 1 liter vizet, de most már folyamatosan lüktet és fáj a sípcsontom, nyilall a bokám, rángatózok. Néha jön egy hasgörcs lentről, de a porcelánig nem akarok elindulni, mert úgy érzem, a mozgás végleg betenne a bokámnak. Jobb, hogy itt lógatom a lábomat.
Nem tudom holnap mi lesz, most asszem az életem árán mégis lemegyek (??) kajálni és ha marad életkedvem, visszajövök forróvízben áztatni magam. Miért nincs szárnyam? (az is így fájna mi?)
ha nem tudsz valamit okosat mondani vagy kitalálni és holnapra nem múlik, be kell vitetni magamat dokihoz, mert menni így biztos nem tudok. Ha valamit nem tudsz kihámozni az írásból hívj fel, mert nincs türelmem átolvasni, hogy javítsam a kronológiát, vagy bármit. Iszonyatos a fájdalom, nem tudok elaludni. Asszon most ért haza a hokiedzésről, nem tom mit fog szólni.
