Siófok utcáin kocogok. Olyan utcákon ahol néhány hét vagy hónap múlva különböző nemzetiségű turistatömeg fog hömpölyögni. Olyan utcákon ahol amúgy én nem járnék mert kerülöm a tömeget. Az előttem kocogók eltűnnek egy jobbos utcában. Mire én is odaérek már a rövid utcácska másik végét hagyják el balra. Kifordultak a partszakaszra.

Mint fény az alagút végén – ha az a part akkor már nincs sok hátra, biztos csak nem vettem észre az 50-es km-t jelző táblácskát és már itt vagyunk a kertek alatt. Néhány másodpercig még talán valami önspanoló rigmus is felcseng bennem, de hangulatom felemelkedését hamar rendre teremti egy szurkoló: Ez az, király vagy már csak 3 kilométer. Magasból a mélyre szállok: Ne szopass, szalad ki a számon de a szurkoló arcán már látom is hogy nem érti miért nem örülök ennek a hírnek. Így fordulok rá balra a partra. Először azt hiszem hogy csak véletlenül szaladok bele egy korrekt erejű szembeszélbe, de amikor meglátom a szörfösöket meg a kite-osokat a vizen akkor már tudom, hogy ez a szél legjobb esetben is csak mérséklődni fog, elállni majd csak az izzadással együtt valamikor délután.

Körbenézek, hogy mennyien látnak és hangosan kezdek pörölni: ennyit tudsz? Nap is meg szél is? Van még valami? Bár biztos hogy azért tette ide a Főnök a szelet mert biztos volt benne, hogy innen már nem adjuk fel. Se én, se senki aki eddig már eljutott. Aki végigbotorkált az apró díszköves szakaszokon délen, aki megfőtt Keszthelynél vagy Aszófőnél vagy aki megpróbálta megkocogni az akarattyai emelkedőt az nem fog megtorpanni 3 kili szembeszéltől. Maximum tisztában leszünk vele hogy mennyire vagyunk szerencsések, hogy ez csak 3 kilométeren van. Mennyire vagyunk szerencsések, hogy ami itt 3 kilin megeszi a maradék életerőnket az rekord sebességbe hajszolt Csopaknál. Lassan haladok, minden lépésért meg kell harcolnom, mert a kidobó alkatom (legalább is a futó mezőnyben mindenképp) elég gazdaságtalanul halad előre. De ha ez az ára annak, hogy a szigligeti várhoz felfutásnál még embert tudtam előzni, vagy ha ezzel kell megböjtölnöm, hogy a 3 nap célegyenesében nem hagytam hogy a váltófutó lesprinteljen a célegyenesben, akkor megfizetem. Büszkén fogok hazamenni akkor is ha ez a szembeszél a földig próbál visszatolni. Leveszem a sapkámat, hogy át tudjak nézni az északi partra (ha nem venném le akkor a szél tenné 30 méterrel hátrébb) eszembe jut a ma reggeli indulás utáni tempó. Már nem is haragszom a szélre. Újabb váltók haladnak el mellettem. A távolban már látni vélem a célkaput. Nem bírom tovább türtőztetni a kíváncsiságom, az órámat átváltom pulzusról stopperre. Fújjad csak fújjad, kevesebb mint egy kilométerre vagyok a céltól és most telt le az ötödik óra ma. Ezt már senki nem rontja el. Bele lehet még piszkítani, de annyit tanultam az elmúlt néhány napban és annyi pozitív élmény ért, hogy ha valaki szamárfület mutogatna célba érés közben és úgy készülne a célfotó az sem érdekelne.

Ott a kapu. De jó lesz ismét ülve inni a vizet, de jó lesz főtt kaját enni. Még ha a gyomromnak nem is fog tetszeni. Első nap borultam egy tisztességeset, de egy só tabletta helyre rakott, második nap töményen ettem a sót amit a gyomrom nem tolerált annyira. Harmadik nap sikerült annyi sót feloldanom a vizemben, hogy szomjasabb voltam utána mint előtte, negyedik nap meg keveset kavartam be és ismét volt egy kis savasodás. D e a kapu után … hmmm sört fogok inni, fagyit fogok enni, pudingot meg palacsintát meg somlóit, meg … meg mindent. Bár kicsit szúr az oldalam, de megoldom :-) Elfut mellettem még néhány egyéni induló is, de a fehér luftballon keret megállíthatatlanul közeledik. Egyre csak nő, míg végül határolja látómezőmet. Ekkor még megérkezik a belepiszkítás, csak befut mellém egy másik futó a célvonalra, de pont leszarom. Négy nap, négy ultratáv, folyamatosan javuló maratoni részidők, megfutott emelkedők, megelőzött váltók és egyénik … ezek az én trófeáim erről a hétvégéről. Nekem megérte az a pár deka só ami a bőrömet meg a ruhámat borította. Nekem megérte, hogy néha úgy kellett vicsorognom, hogy nem láttam ki a szememen. Nekem megérte, hogy nem én voltam a legvicceseb, legjópofább. Mert beértem. És ezért jöttem, hogy csepp testemet (110 kg) sérülésmentesen visszahozzam Siófokra.