„Három óra mínuszban vagyok.” Ez jutott eszembe, a Muzsláról lefelé botorkálva a 95km-es pont felé. Javítom magam, mert visszagondolok, hogy ez egy péntek délelőtti megállapításom: „Három óra mínuszban voltam péntek délelőtt, ahhoz hogy kipihent, kialudt állapotban legyek. Ehhez még jön a 4 óra ami kiesett a cseh (asszem csehek voltak) csapat péntek esti műsora miatt. És már megint nem fogok aludni eleget.” És így éjfél magasságában természetesen jöttek a további ötletek. Ahogy itt csúszkálunk lefelé, eleshetnék. Hátha összetöröm magam és akkor a lenti pontról nem kellene tovább menni. Legalább is nem balra a hegyek felé, hanem jobbra le a faluba. Vagy kérhetnék egy pokrócot, ledőlök aludni egy órát és utána úgy sem tudok majd elindulni. Vagy a következő puki hátha lével jön, és akkor megmondhatom, hogy én nem megyek így tovább. Egy ponton dőlt el a 2015 Mátra115 teljesítésem. A Diós pataknál. Hogy nem jobbra indultam, hanem balra. Bár a vicc az, hogy az egész csak hiszti volt. Nem volt semmi bajom a helyzethez és a körülményekhez képest.
Népünnepélyre jöttem a Mátrába idén. Ez a túra puszta élvezetként szerepelt a versenynaptáramban. Nem kellett semmihez a teljesítése. Nem voltak extra tesztelni valók frissítéssel vagy tempóval. Tény hogy a 24 órás rutin bármikor jól jöhet egy magamfajta érdeklődőnek, de a lényeg, hogy minden lelki nyomás és frusztráció nélkül kezdhettem neki. Emellett meg még nagyon tudok azonosulni a szervezők és a túra szellemiségével. Talán ezért nem is foglalkoztam kialvatlansággal. Vagy a múlt hétről megmaradt finom sarokfájással. Időben megérkeztem pénteken a várhoz és engedtem, hogy sodorjon a hangulat. (Általában van egy időtervem, hogy mikor van fekvés, mikor van kelés, mikor mit eszek iszok, stb ) A péntek esti események jelentős részében ott volt valamilyen korú gyerek, de jó volt dumálni ismerősökkel és eddig ismeretlenekkel egyaránt. Jó volt összenézni ismeretlenként és összekacsintani, amikor észrevettük, hogy a másik a szintrajzot mutató papírt szorongatja a kezében. Egy sör Kulcsár Andrisék és a Lőw gyerekek társaságában a fagyizó előtt a padkán ülve és óvodás vicceket mondva / hallgatva – ez az amiért itt vagyok. Meg van a flow.
Reggel innen folytatódik. Jönnek az ismerős formák, egy pacsi ide, egy szevasz oda. A gyerekek ismét megtalálnak. Így nem görcsölök annyira a rajton, minden percben figyelni kell, hogy milyen irányból kerültek dámadási pozícióba :-) Idén végre összehozom a rajtot a mezőny végéről. Persze már a műúton azon gondolkodok, hogy ez mire volt jó? Csoszogok a tömegben … kb egy kilit, eddig bírtam. Szeretem ezeket az embereket, de a tömeget még itt sem tudom kezelni. Belekocogok egy kicsit, hogy legyen tér körülöttem. Zen van. Kékes felé még mindenki nagyon menne, objektív kontroll a pulzus. Gyorsan el is határozom, hogy 150-nél magasabb biztos nem kell :-) Előznek, én előzök. Ismerőssel, ismeretlennel próbálok váltani pár szót. Verődök valakihez, verődnek hozzám. Néha jó társaságban, néha még jobban. Szerencsésnek érzem magam, h akkor és ott lehettem. Épp amikor valakinek erről áradozok, valaki visszarángat a földre – az ő társasága olyan, határeset. Röhögök magamon, mert észrevettem, hogy csak én poroszkálok ott körülötte. Asszem ezzel dőlt el, hogy a következő néhány km-t vele megyek (szerencsére a tempó is közel azonos). 3 óra és fent vagyunk Kékesen.
Nyomás Parádra és kezdődhet a zsírégető felfelé a piros kereszten Galyára. Nem írom le a teljes útvonalat, jó volt. Az első aggodalmaskodó gondolatom valahol Mátraháza magasságában tud bekuszni az agyamba – Hidegkútra küldtem a fejlámpám, de az nem lesz meg. Innentől fejlámpás embertől fejlámpásig mehetek csak. Szentimrén jön egy ritmusváltás. Kapok egy meglepi frissitést az „otthoniaktól” egy kis hazai levessel. A ponton kapok még egy érdekességet, az egyik pontőr nézegeti erősen a monitort amikor lehúzzák a chipemet. kis zoom-olás után kiegyenesedik és kezet nyújt – Szia. Gyurján Anna vagyok. Virtuálisan leesett az állam. gyorsan megbeszéltük az ország melyik részéről származunk. Aztán pacsipuszi. Vissza kettő és lehet gurulni tovább.
Húztam egy merészet, elszakadtam mindenkitől annak reményében, hogy Ágasvárat még megjárhatom világosban. Mentem már egy párszor „lopott fényben” (amikor nincs lámpám, ezért olyan ember előtt megyek akinek van) és meg volt, hogy Hidegkútig egyedül az Ágasvár az amit nem lehet lopott fénnyel megcsinálni. Szospatakon verődök Oszihoz. Elmondom a dilemmámat amit a legnagyobb higgadtsággal kezel – Nekem kettő van. Hidegkútig menjünk együtt és akkor addig tied. Deal, All-in. Szuper. köszi. Megnyugszom, de attól az Ágasvárról még nem mondok le világosban. Szerencsére sima. Sőt még Falloskút felé is lekapcsolva megyünk. Felhúzom a mögém zárkózott vonatot. Nem szakadt le senki, de onnan gondolom, hogy nem jöhettünk lassan mert beszélgetés nem volt :-) Mátrakeresztesen egy kis szalag és jel-keresgetés (közben megtudom, hogy a Barcelona vezet a BL döntőben 2-0ra). A turistaházhoz menet lassulok le.
Turistaházban másodjára bontom ki a cipőmet, hogy kiszórjam a kavicsokat. visszahúzom, ok. Talpra állok, mintha semmit nem csináltam volna. Bassza meg, felázott a talpam. Zoknit kellene cserélni … kellene, de mivel nem akartam fölös dolgokat cipelni, így nem hoztam. Ennyi. Továbbindulunk, Oszi marad mellettem végig plusz itt még három ember. Kettő olyan tapasztalt, hogy már az erdőben beszélik, hogy a zöld jelzésen hány patakátkelés kell és mennyi elkerülhető. Rájuk tapadunk. A Muzslára fel és a Havasra fel nagyon jó ha az embernek nem kell jelkeresésre fecsérelni az energiáját. Így sem volt leányálom, a Muzsla, de összekapartuk. Itt már elég fáradt vagyok, de mit is várok? hajnal egy és négy között mindig fos a hangulatom. Ezért számítok a hisztimre. Lefelé meg is jön :-) Tök érdekes, hogy milyen kis dolgok tudják kirángatni ilyenkor az embert. engem ott az, hogy jött valaki és beállt elém és láttam, hogy ha ő megy elől akkor ő sem nyomja jobban. Mire a pontra értem, már nem is gondoltam arra hogy a faluba menjek. Itt a Diós pataknál volt, hogy a pontőr amikor teletöltötte a flakonomat, mielőtt visszaadta, megjegyezte – olyan koszos a flakonod, megmossam? Mindenkinek a fantáziájára bízom, de vágtam egy arcot, mert nem tudtam röviden megfogalmazni, hogy „Drágaságom, 95 km óta csetlek botlok azzal a kulaccsal és még 30 kilit biztos dobálni fogom. Engem nem zavar, de ha Te jobban érzed magad tőle, akkor csináld”. Szerencsére jól jött ki, mert röhögtek rajta – de talán jobb is hogy nem szólaltam meg. Botorkálás indul tovább.
Mit mondjak? Zombisodunk. Követjük a fényeket, nézzük a jeleket. Nem beszélgetünk. Pirkadatkor vagyunk a Havason. Innen lehetne futni, ha nem szúrná ezer tű a talpam. Úgy érzem, tele van a talpam víz és vérhólyagokkal. Séta van, hol tempósabb hol diszkrétebb, de haladás. Nem palacsintázok Tóthegyesen és nagyon örülök mind a 19 Spártai teljesítésnek az utolsó ponton. Az utolsó 10 kilin lehetne haladni, de nekem már csak a séta megy. Így b.szott hosszú. Erőltetem a futómozgást a betonon, de ez is csak arra elég, hogy tartani tudjam Oszi gyors gyaloglását. Végtelen betonút, de ez már a végjáték. Még néhány nem várt emelkedő és pár sz.patós ereszkedő a faluba és lakott területre érünk. Gyöngyöspata pozitív csalódás. Amilyen hírekben szerepelt sokkal nagyobb putrira számítottam. De hát igy jár aki a hirek alapján akarja megismerni a világot. Már a Havasnál tudtam, hogy ha célba érek akkor nem ülhetek le mert onnan nem állok fel. Ilyen lett a célba érés.
Minimális időtöltés és minimál búcsú. Nyomás a kocsiba. befekszem a hátsó ülésre. Útitársaimra gondolok. Akikkel hosszabban vagy rövidebben együtt mentem. Beértek e már vagy úton vannak még. Kitartottak a nagy táv mellett vagy átneveztek a „kis tesó”-ra, esetleg fel kellett adniuk. Büszke vagyok mindegyikre. Büszke vagyok, hogy itt lehettem. A Mátra ismét megmutatta hol a helyem a természetben.
És zárom soraimat az itiner utolsó soraival:
„Végigmentél! Tisztelegtél a Mátra előtt, mi pedig tisztelgünk előtted, gratulálunk!”
