Úgy gondolom, hogy egy sportoló életéhez hozzátartozik az is, hogy egy-egy vállalás/verseny nem úgy sikerül, ahogy tervezi/tervezte. Én sem szeretnék hamis ábrákat kialakítani magamról, ezért itt egy írás a Sárvár 24 órásról.
A terv az volt, hogy kell valami igazán hosszú az Ultrabalaton előtt, amivel gyakorolni tudom a hajnali futást, amivel szokom a 20 óra feletti folyamatos mozgást. Ennyi volt a cél – folyamatosan mozgásban 24 óráig. Persze tudom ezt szofisztikálni, hogy de jó lenne tovább menni, mint a múltkori 147, vagy túllépni a 100 mérföldet (160 km), jó esetben síkfutásra terelni életem leghosszabb útját (eddig UTMB 166 km). Vagy a Spartathlon sorsolást jelentő 180 kili elérése. De sajnos ezekkel a tervekkel nem kellett foglalkoznom idén.
A megérkezés, a szállás, az alvás minden rendben volt. Reggeli, szombat 10-es rajt. Emlékszem 2013-ból, hogy nagyon hangulatos a verseny, de ezt csak tetőzte, hogy most Országos bajnokság is. Spártai hősök, a VB-ről hazajött válogatott tagjai és az ultrafutás sok nagy klasszikus figurája jött el. A Nagyok és a hozzájuk közeledni akarók (beleértve magamat is).
Szóval rajt. Kicsit késve, kapkodva, de elindulunk. Egy fél körig csak tömörülés, de természetesen nyúlik a tömeg. 6 perces kmekre állok. Úgy szoktam kezdeni, hogy végig tudjak beszélgetni. Lehet ez a 6 perc erős, de most is így kezdeném. Vallom, hogy az erőltetett lassan futás legalább annyi plusz energia amennyi a gyorsan futás. Fél óra után kezdek inni és másfél óra után már túl vagyok az első komolyabb frissítésen. Itt kezdek el lassulni is. Még a fél marcsi befér valahogy 2:10 alá, de innen szenvedés van. Tolom a vitamint, iszom a folyadékot, eszem a fehérjét, szénhidrátot, de hullámokban jön csak az erő. Futtatom az önteszteket. Fej rendben. Tüdő rendben. A lábak nem akarnak menni. Amikor menne, valahogy akkor sem akaródzik. De messze van még a vége. Meleg van. Gyorsan kapok meglátást –az hogy én Sárváron vagyok a múlt heti Mátrabérc után, az finoman szólva is hülyeség. Beleszövődik a mondat a gondolataimba. És kapok egy kérdést is, amit hirtelen nem tudok megválaszolni – fáj vagy erőtlen? Kell egy kör, mire megfogalmazom: Ez erőtlenség. Az a frissítés, ami múlt héten terepen , hidegben elég volt 2,5-3 órára az most 30-40 percek alatt elillan. Agyalok. Ennek így mennyi sport értéke lesz? 10 perces km-ekkel görcsölni egy 140 km-es 24 óráért? És ha végig megyek, akkor mennyi idő alatt heverem azt ki? 40 kör, 41 és fél km 4:51 perc. Megállok.
Petra kérdezte a rajt előtt, hogy izgulok-e? Nem, nem izgultam, de találkoztam már egy két fájdalommal ilyen futások során. Ezeket nem kívántam. Ott, akkor azt fogalmaztam meg, hogy a múlt heti bérc, az egész héten korán kelés és kialvatlanság és a meleg hármasa együtt sarkallt arra a döntésre, hogy ezt ne folytassam.
Persze azóta ezerszer átgondoltam, hogy miket lehetett volna még csinálni, hogy akkor hátha tovább tudok menni. Nincs olyan kifogás, ami egy feladást kifogástalanul ellensúlyozni fog. Ezért marad a pszichológia és bízok benne, hogy helyén tudom kezelni a dolgot. Valamint a tervezés, hogy az itt elvesztett lehetőséget (mint UB felkészülés) hol fogom tudni pótolni. Mert van egy kisebb összegem, hogy az UB-n legalább ilyen jó idő lesz.
Konklúzió / Jó tanács: Soha, de soha ne adj fel versenyt. Menj oda felkészülten és menj végig. Akár utolsóként, akár szintidőn túl. Az első feladott verseny után egy újabb versenyt befolyásoló tényező nyílik meg – a feladástól való félelem. Rengeteg energia még ezt is kordában tartani. Foglalkozzon mindenki az edzéssel és a frissítés megtervezésével, hogy soha ne kelljen idő előtt kiszállnia.
Hajrá!
