apacuka

„szürkének születtem egy szürke világban, színes ceruzával a kézben
rajtam múlik, hogy tróger maradok, vagy kiszínezem vele a részem
a jót, meg a rosszat is magamnak köszönhetem, ezt tartom észben”

Honnan érdemes egy dupla ironman beszámolóját kezdeni? Nem tudom! A többi indulóval való beszélgetés során számomra inkább az lett világos, hogy erre nem készülsz. Vagy készen állsz vagy nem. Csak azt kell elfogadni, hogy a rajttól kezdve 36 órán keresztül menni kell és fájni fog. És hinni. Rendületlenül HINNI, hogy képes vagy rá.

Ennek fényében nem is azt emelném ki, hogy idén kétszer voltam uszodában (abból az egyik egy sikertelen neoprén próba volt), hanem azt, hogy iszonyú hálás vagyok édesapámnak, hogy 5 éves koromban megtanított úszni (nem csak víz biztosnak lenni). Onnantól már csak táplálta az úszás iránt kialakult szeretet tüzét.

És nem azt emelném ki, hogy idén az egyetlen biciklis edzésem az volt, hogy a május elsejei hosszú hétvégén néhány cimborával összeállva 3 nap, 3 Balaton kör projektet csináltunk. Hanem, hogy a futás mellett évek óta a spinning a keresztedzésem.

És kiemelném a legprofibb frissítő csapatot. És ez nem az én túlzásom. Minden versenyzőnek aki frissíteni akart a bringás pályán, meg kellett állni és újraindulni egy emelkedőnek felfelé. Kivéve nekem. Erbits Gergő, László Gabi, Berzi Zoli és Balu Kapitányom olyan pontján állt meg a pályán, hogy nem elég, hogy megállnom nem kellett. De amikor engedélyeztem magamnak néhány perces pihenőket utána lejtőre tudtam rátenni a bringát.

Na de, kezdjük csak szépen sorban az elejéről.

• Tervek

Egészséges célba érés. Mi más? Szintidőn belül. Mi más?
Nem akartam még egy Ultrabalaton szintű mumust. Nem akartam még egy feladott versenyt. Soha nem úsztam még egyben 7,6 km ezelőtt. Soha nem tekertem még 360 km-t ezelőtt egyben. De valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy ne érjek végig. De biztos joggal nincs tömeg a rajtban, csak én vagyok túl nagyképű – már megint. ☺

• Versenyzés

     7,6 km úszás (16 kör, 470 méteres pályán)

Sokat hezitáltam, hogy miben vágjak neki az úszásnak.  A kezes-lábas neoprén tesztelése megbukott. Vagy fecske vagy az utoljára 12 éve használt rövid neoprénemben, amit nem tudtam tesztelni már verseny előtt. Sőt még arra is emlékszem, hogy nagyon kidörzsölte a nyakam. Az utóbbi mellett döntöttem. A verseny tájékoztatóján elmondták, hogy a körök számolása a versenyző vagy a segítőjének a felelőssége. Nem akartam ezt vállalni mert mindig elszámolom. Megkértem Zolit, hogy számolja ő, az biztosabb. Azzal mentem be a vízbe, hogy az első hat körben tuti nem jövök frissíteni, addig ne is stresszelje magát (nem mintha Zoli annyira idegeskedő típus lenne ☺). Az a jó a kis létszámú versenyekben, hogy kevés a lökdösődés és gyorsan túl vagyunk a helyezkedéses szakaszon. Így is volt. Már az első kör végén saját tempóban lehetett haladni. 16 kör monotonitását tök jól eltüntettem. Előbb a hat körre koncentráltam, majd hogy legyen meg a fele frissítés nélkül. Valahol ezen a tájékon igazítottam egyet az úszószemüvegen. Folytatva a körözést, kell a 10 kör mert az már majdnem a Balaton átúszás (amire át lehet érni ha 30 órán belül megyek :-D :-D :-D ). 12 már túl van a Balcsi átúszáson és minden karcsapással egyéni csúcsot döntök. 11. körben kezdett el fájni a vállam. Sajnos nem izom. Ez valami ízületi vicc lesz, de átfutott a fejemen, hogy ez nem felkészülési verseny. Ha valahol le lehet sérülni (és hősként megfulladni), akkor az ez a verseny. Menetelés volt. Kicsit szélesebbre vettem a karcsapásokat, ami lassította a haladást, de kíméletesebb volt a vállammal. De ha már 12-ig eljutottam, akkor meg is próbálhatnám végig úszni frissítés nélkül. Nyomás tovább. A 14. kör első rész volt amikor iszonyúra begörcsölt a jobb vádlim. Próbáltam először háton lebegve visszafeszíteni a lábfejem. Nem megy. Jó, akkor kilebegés a part felé (nagy előny hogy strandon úsztunk a parthoz közel). Rá kell állnom a talpamra, hogy a testsúlyommal vissza tudjam nyomni a sarkam. Ez az egyértelmű jele, hogy kör végén frissítés kell. Így is lesz. További események nélkül telik a hátra lévő két kör. 3:15-re érek ki a vízből. Próbálok gyorsan depózni, de elég dekoncentrált vagyok. Nagyon jó, hogy Zoli ott van és öltöztet, pakolja a zsebeimet amíg én „megreggelizek”. 10 perc depóidőm a rosszabbak közé tartozik, de kezdődhet a bringa.

     360 km bringa (26 kör, 13,8 km-es pályán)

Mint a felkészülésemből is kiderül, nem vagyok egy erős bringás ezért reménykedtem, hogy nem kell technikás bringásnak lenni egy dupla ironmanen. Tévedtem. Szintemelkedésekkel tűzdelt pályát kaptunk. 3 bucka, amit mindkét oldalról meg kell mászni egy kör alatt (kb 100m szint per kör), különböző karakterű emelkedővel és ereszkedővel. Ennek a szintrajznak a feldolgozását nehezíti, hogy hét elején néztem csak meg a pálya bejárásról készült videót. Hamarabb kellett volna, hogy lehessen tesztelni ezt a kört. Az első köröm kuka. Érzem még a fejemben a víz zúgását. Érzem ahogy az izmaim kapcsolnak át „tekerj b.zd meg ” üzemmódba. Itt szembesülök először a meredekek komolyságával is. Az első körben még ott ül a vállamon a biciklis büszkeség kisördöge „aki az első váltót lerakja kistárcsára az b.zi”. Melegség ide, buzulás oda, ezen büszkeség hamar az oldalsó bokorban landol az őket súgó kis ördöggel együtt. Bölcsesség van, a büszkeséget meg hagyjuk a célvonalon túlra. Második köröm már összeszedett és a végén már időtervvel megyek ki a 3.-ra. 35 perces köröket tartok kivitelezhetőnek. A srácok is átállnak egy lejtős helyről egy emelkedő tetejére, hogy kis sebességnél tudjunk csomagot cserélni. Kísérletezek a megfelelő áttétellel a különböző emelkedőkre. Kb a 10. kör az első olyan amikor azt érzem, hogy ebben nem volt rossz váltás, de a jótól még ez is nagyon messze van. Eddig 3-szor dobta le a gép a láncot mert keresztbe volt a lánc, én meg megpróbáltam az első váltót állítani. (NEM TUDOK BICIKLIZNI !!!!) A 10. kör után tartok egy hosszabb szünetet (ekkor olyan fél nyolc felé lehetett). Láthatósági mellény fel, alsónadrág csere (az úszásnál használt alsó már kezdett kényelmetlenül dörzsölni), lámpák fel a bringára, szemüveget lecserélni éjszakaira, pörkölt, rizs és csemege ubi is fér ebbe a szünetbe. Illetve érzem, hogy a gyomrom szeretne majd könnyíteni magán. Ez utóbbival úgy vagyok, hogy majd később. Az előre világító lámpám nem volt egy fényágyú, de a szabályoknak megfelelő. A sötétedés után beigazolódott amit sejtettem. Nem kell világítás a pályára. Nincsenek az úton durva úthibák, nem kell kerülgetni. Sötétben is lehet lassulás nélkül haladni. Minden körben eszembe jut, hogy meg kéne állni szusszanni egyet, de bejön a „majd a következő körben” című nyugtatás. A 18. kör után állok meg legközebb pihenőt tartani. Ismét főtt, otthoni kaja és kóla a favorit és végre sikerül wc-znem is a szomszédos villanyoszlopnál. Amúgy itt is tök jól tudtam még kezelni a monotonitást. Az első harmadra (9 kör), majd a 10. körre koncentráltam. Utána a 13-ra mint a fele, majd a 16-ra ahonnan már csak egy számjegyű van vissza. Ezért raktam 18-ra a pihit, hogy itt is legyen valami ami feltüzel. Aztán mehettem a 20-ért amivel az utolsó blokk kezdődik, majd amikor már épp fogytán voltam 22 után, hogy mi legyen a végére a mozgatórugó, akkor mellém szegődött egy pályabíró motoros (23.-ban) és végig kísért a depóig. Biztos unta amikor legkisebb áttételen kaptattam fel valamelyik emelkedőn, de remélem sikerült meggyőznöm a sukorói ereszkedőn lefelé, hogy amúgy jól vagyok. Ez a motoros hozott egy kis színt a bringa végébe. Pont 16 órát töltöttem a bringa pályán (volt még két plusz láncleesésem, aminél tuti nem váltottam keresztbe. Nagyon mérges voltam, mert egy kisebb vagyont hagytam a bringaszervizben azért, hogy rendben legyen a gép ☹). Próbáltam ismét gyorsan depózni, de ismét csak 10 perces lett. Ez már nem annyira lóg ki a mezőnyből ☺ Igaz ez a depózás is összeszedetlen volt.

     84,5 km futás (58 kör, 1455 méteres pályán)

Az első körben kiegyenesedni sem nagyon tudtam. Zsibbadt a talpam, éreztem még a bringa rezgését a fejemben, a fenekemben, a vállamban és a hátam meg be volt állva még a 16 óra görnyedéstől. Aztán itt is a második körtől elkezdenek magukra találni az izmok. Elkezdenek átállni az idegpályák. Próbálom a fejet is összerakni, 58 kör. A gyorsaknak 8 perc egy kör. Nekem 12, jó esetben 10. Mennyi egy maraton? 29 kör, huhh ☹ mennyi egy fél marcsi? 15 kör, uuu bazzz. Ez nagyon hosszú lesz. Mindegy, menni kell. Időm van bőven. Gyomrom rakoncátlankodik. Amint eszek valamit, két körön belül a toi toi társaságát élvezem. Szuper. Szólok Balunak, hogy gáz van. Szereznek szenet és immódiumot is. Nézzük előbb a szenet. Evés, aztán néhány köt után ismét wc. Oké. Jöhet a másik „csodafegyver”. Nincs hatása. Szuper, legalább ezt is elmondhatom magamról. Soha nem volt ilyen problémám. Legalább ezen is átesek. Kólával megyek tovább. A srácok a spec izotoniásommal próbálják tartani bennem az életet. Kezdődik néhány sétálós köröm. Jó néhány. Balu sétál mellettem. Beszélünk. Nem tudok futásra váltani. Kezdünk kifogyni az ötletekből, hogy mit kellene tenni. Hááát, akkor jöjjön a masszőr (erről annyit, hogy a masszírozással kapcsolatban nincs jó tapasztalatom. van olyan aki csak simogat és megkérdőjelezem, hogy bármi hatása van annak amit csinál a combommal és volt már olyan is, hogy az összes tónust kiszedte a lábaimból és hónapokra kiestem a sportból. Na ilyen tapasztalatok miatt hagytam a végére). Megállok a masszőr sátor mellett, jelzem, hogy mit szeretnék, mire megjelenik az a srác akit Soós Peti (futóceleb ☺ ) kísérőjeként ismertem meg az Ultrabalatonon. Felhúzza a nadrágot a combomon. Amúgy sem kicsi, de most bedurranva már elég tekintélyes. Balu megtámasztja a masszőr asztalt és megígéri Palinak hogy lefog, ha szükséges. Nem mennék részletekbe, de az a masszázs visszahozta a hitemet a masszőrökben. Nem sok, nem kevés és 1 km-en belül futásnak tudok eredni. Szuper!!! Azt játszom, hogy két villanyoszlop séta, egy futás (Berzi Zoli emlékeztetett rá hogy ezt is meg lehetne próbálni). Megyek, döcögök. 6 óra alatt fejezem be a maratont. Van egy maratonom és 10 órám rá. Már nincs miért izgulni. Pályán kell lenni és minden rendben lesz. Csak az motivál, hogy gyorsítsam egy kicsit mert tudom, hogy a frissítőim is mennének már haza a családjukhoz. Csak itt cumiznak ők is velem már az eleje óta. Megpróbálkozok még egy masszírozással. Most nem Pali dolgozik rajtam. Ez sem rossz, de magasan van a mérce. Kólával üzemelek. Futás már nem nagyon megy. Egy frissítő ponton tevékenykedő szervező próbál belém tömni valami kaját. Baluékat győzködni, hogy mit csináljanak velem, mit adjanak nekem. Engedek a csábításnak, újra megpróbálom a kajálást. Miből is gondoltam, hogy valami megoldotta a gyomor problémámat. A korábbi reakciók sorát bővítem. Lassan telnek a körök. Próbálok futó mozgást végezni, de a tempója olyan, hogy a segítőim tudnak mellettem sétálni. Itt azért megállok egy mondat erejéig, hogy nagyon jó érzés volt látni ahogy a strandon folyamatosan nő azok száma akiket ismerek. Jönnek Bátor Táboros ismerősök, kollégák, barátok. Mindenki odabiccent egy két szót, egy két mondatot. Van aki sétál velem. Furcsa és jó érzés, hogy embereknek adok motivációt azzal, hogy itt pályán vagyok. Ezúton is köszönöm mindenkinek a buzdítását akár a helyszínen, akár távolról. Mert az ugye alap, hogy mindenki, aki tudta Petrám telefonszámát az folyamatosan küldte neki a tájékoztatást. Amire teljesen emberi reakcióként ő a lakásból, kilenc hónapos terhesen üzent, hogy mit csináljak én vagy mit próbáljanak a frissítőim csinálni velem. Ha ez az ára, hogy biztonságban tudjam őt és Zétényt, akkor vállalom. ☺ Kopnak a körök, kopnak a versenyzők mellőlem (sokan célba értek már). Szép lassan elfogy a táv. Utolsó kör ellentétes irányban megy a körön, hogy el lehessen búcsúzni a pályán maradóktól. Nincs eufória, diszkrét öröm van. Álmosság van.

Célba érés, Zétény monogramjával a kezemen. Neki köszönöm elsődlegesen, hogy hagyta, hogy végig menjek ezen a 34 órán. Aztán egy–egy hatalmas ölelés az összes ismerősnek aki ott várt engem. Előnyben természetesen a frissítőim. Legalább annyira fáradtak mint én. Látszik a szemükön, de még mindig tolerálják a kéréseimet. KÖSZÖNÖM, Nagyok vagytok !!! Még egyszer lemasszíroztatom magam és beülök az autóba. Hívom Petrát, de majdnem elalszok telefonálás közben. Kocsiban alvás van. Olyan fáradt vagyok, hogy csomagtartóban elaludtam volna, nincs értelme szállásra költeni. Másnap reggel a záróünnepségen jó látni, hogy mennyien beértünk. És jó dumálni a „bajtársakkal”.

• Szervezés

Összességében jó volt. Minden, de minden szervezőn azt éreztem, hogy 1000%-ban azt keresi, hogy nekünk hogy lehet jobb. Hajnal kettőkor is tapsoltak, amikor vak sötétben elsuhantam mellettük bringával, ők meg éppen próbálták túlélni a hideget. Megható és lenyűgöző az odaadásuk. Nekik is köszönöm. Sőt, KÖSZÖNÖM. Pont ezért nem értem, hogy miért kellett olyan döccenőket hagyni a kommunikációban, mint hogy csütörtök este derül ki hogy a bringás pályán nem adtak szilárd kaja frissítést. Lehet ezzel együtt élni, de tudok két versenyzőről akik frissítő nélkül jöttek és izgalmas sztorikat meséltek arról, hogy élték túl a bringát. De szerencsére végig értek. Ez volt a legszembetűnőbb, de volt még egy két apróság aminek érdemes lenne karaktert szentelni a versenykiírásban.

• Érdekességek

A szentimentális rész. Vajon mit akar az élet tanítani nekem? Amikor a dupla ironman-en az a srác a masszőr és menti meg a futásomat, akit negatív figuraként zártam a szívembe az Ultrabalatonon, mert 50 kilinél arról hallgattam az érvelését, hogy ilyen testsúllyal nekem ezt nem biztos hogy csinálnom kellene. Vagy volt egy másik figura, István. Az utolsó körökben hárman mentünk szorosan egymás mögött. Egy horvát lány elöl, én mögötte 3-400 méterrel és István meg folyamatosan zárkózott mögém. Én úgy voltam vele, hogy meg tudnám előzni a horvát lányt, de minek. Célba érésért jöttem. Nekem a lelki békém nem lesz jobb, ha megelőzöm (vagy visszaelőzöm). Istvánnak láthatóan nem voltak ilyen belső dilemmái, az 57. körben megelőzött mindkettőnket. Ott és akkor ezt kicsinyesnek tartottam, de elfogadom, hogy mindenkinek más a motivációja. Én így aludtam nyugodtan, ő úgy. De István másnap felajánlotta minden itt célba érőnek, hogy ingyenesen indulhatunk a 2016-os nagyváradi Ironman-en. Hát érdekes megtapasztalás.

• Összbenyomás

Egy héttel vagyok a rajt után és nagyon büszke vagyok, hogy végig mentem. Sajnos az eufória elmaradt eddig, de lehet idővel kiengedem majd a gőzt. Jó lett volna kikészítenem magam, jó lenne azt érezni, hogy határaimhoz érkeztem, de valami hiányzik. Nem tudom mi. Még nem tudom helyén kezelni a dolgot. Bevallom nem látom, hogy mitől ilyen magas a teljesítési arány. Miért nagyobb itt mint mondjuk az UB-n. Vissza mennék-e? Semmi bajom a versennyel, de valószínű erre a távra nem. De egy hosszabbat nézni fogok. :-D
Érdekes érzés ez a kettősség a versennyel kapcsolatban. Kettősség az előbb említett emberekkel kapcsolatban. Úgy fogom ezt fel, mint egy tapasztalatkoncentrátum amit még hetekig, hónapokig fogok boncolgatni és részleteiben elhelyezni valahol az emlékes ládámban.

Zárásként jöjjön Berzi Zoli idézete a verseny utáni leveléből. Engem meghatott.
„Ez az egész hogy láttalak titeket hogy minden karcsapással, tekeréssel,lépéssel közelebb kerültök a célhoz, megerősítette bennem, hogy ha valamit fejben nagyon akar az ember akkor megtudja csinálni. Asszem már nem félek Nagyatádtól!”