Összeszedtem néhány „kudarc élményt” az aszfaltfutásból az elmúlt években. (Kudarcélmény általában egyet jelent nálam a be nem fejezett versennyel, mert általában szintidőre hajtok és az út élményére). Nagy valószínűséggel ezért alakult ki bennem, hogy szükségem van ismét sikerekre ergo vissza kell mennem a gyökereimhez a terepre. Akkor célkeresés! Én nem minél gyorsabbra, nem minél hosszabbra, nem minél keményebbre hajtok. Legyen kemény és legyen ikonikus. A terepfutáson valaki pont a Hard Rock-ot emlegette J Hát elkezdtem megnézni mi kell a kvalifikációhoz, a nagy szerencsén kívül. Európából jó az UTMB – lutri, vagy ki sorsolnak vagy nem; TDG – ajaj, nem az én műfajom, minden tiszteletem a teljesítőknek, de nekem ez sok; Ehunmilak – hát ez mi? az oldal azt írja 168 kili és D+ 11000m. Hoppá hoppá, jól néz ki. Még egy kicsit méregettem az oldalt és november 15.-én a nevezés megnyitásakor gyorsan lecsaptam a 600 főben maximalizált helyek egyikére. Röviden így kerültem a Baszk vendégszeretet centrumába.
Még egy dolog szólt a verseny, az ehun milak mellett. Régi bakancslistás sorom a pamplonai bikák elől futni. Egy héten belül meg lehetett oldani :-)
Mivel szintidő harcos vagyok ezért be kellett vésnem a legfontosabb számokat. Rajt este hatkor pénteken, 20 km – 4:30, 53 km – 13:15, 77km – 20:00, 103km – 27:15, 130km – 35:15, 148km – 42:00, 168km – 48:00. 103 kilitől lazul fel nagyon a szintidő addig tolni kell – utána lehet fokozni a tempót J Illetve 108 kilinél van vége a kiruccanás leghosszabb emelkedőjét (kiírás szerint ~1500m) tartalmazó szakasznak a vége. Az útvonal legmagasabb pontja sem éri el az 1500 métert.
Mentális felkészülésről: a befizetett nevezési díjam ellenére a be nem fejezett ultrabalaton után úgy gondoltam fölösleges indulnom. Csak még egy feladás lesz belőle, csak még egy kudarc élmény. Bár szép lassan szivárogtak a támogató visszajelzések, de még a kiutazáskor sem voltam biztos benne, hogy fel fogom venni a rajtszámot. Aztán szép lassan lerúgtam magamról a felelősséget – elindulok azért, hogy kis hazánk terepfutói között legyen egy kicsit több infó erről a rendezvényről. Elindulok értetek, nem magam miatt. Így lett. Túléltem a bika elől futást és felvettem a 143-as rajtszámomat. 280 körüli nevező szám. Ezek közül kevesebb mint 10% a külföldi. A kötelező felszerelés és a nevezési procedúra eléggé hajaz az UTMB-re, csak itt nem kaptunk plombát a zsákunkra. Itinerként kaptunk egy papír zsebkendő méretű hajtogatható kisfüzetet, amiben lapozgatva mindig az aktuális szakaszra vonatkozó legfontosabb adatokat lehetett megtalálni - zseniális. A 160 km mellett rizikófaktornak éreztem (olvastam korábbi beszámolókat) a bármikor megfordulható időjárást az tenger közelsége miatt, a változékony talaj viszonyokat illetve a pára tartalom nagyságát. És persze a nagy para –az eltévedés. Hogy lesz jelölve, hogy találok vissza ha eltévedek?
A Baszk himnusz eléneklése és egy rövid néptánc bemutató után még a rajt zenéje is ua mint Chamonix-ban, csak itt érthetetlen módon a rajt előtt játszották le. Elindulunk. Az első szakasz 10 kili, ezer szint mászásával. Bölcsen és határozottan próbálok kezdeni. Még nem érünk ki a kis városból de már patakokban folyik rólam a víz. Hiába mond a helyi időjárás jelentés 20-30 %os páratartalmat én annak a számlájára írom azt hogy úgy nézek ki mint aki lezuhanyozott. Nem vicceltek az emelkedők dőlésszögével. Nem kell az időnket pazarolni mindenféle szerpentineken való kanyargálással, majdnem minden esetben a legrövidebb úton megyünk a hegy lába és a tető között. Menetelés közben folyamatosan keresem a hasonlatokat, hogy melyik emelkedő melyik Magyar emelkedőhöz hasonlítható. Az Oroszlán vár és a Havas a Mátrából nagyon gyakran eszembe jut J 1:40re érek a 10-es ponthoz, rengeteg gyümölcs az asztalokon és megannyi folyadék. Itt ettem volna valami péksüteményt, az nem volt. Mint később kiderül ez volt az egyetlen pont ahol nem. Elhatároztam, hogy minden frissítő ponton betolok egy powerbar szelet felét. Elhatároztam hogy folyamatosan iszom a saját magam által bekevert pezsgőtablettás vizet (egy kulaccsal a kezemben és egy két literes tartállyal a hátamon mentem). És nem utolsó sorban elhatároztam, hogy éjszaka mindkét lámpát használom egyszerre (erre Lúdtalp hívta fel a figyelmem – köszönet érte). Itt az első pont után pótolok még egy kis sót aztán kicsit nyugodtabban haladhatok az első időlimitet mérő pont felé. A megmászott hegyről kell leereszkedni. A semmiből kezd el villámlani. Spanyol spori csapódik mellém lefelé. Mivel angolul nem beszél ezért csak tippelem hogy nem szereti a vihart mert minden villámlásnál szisszen és/vagy motyog valamit. Kis csepergés közepette érünk le Zumarága tornatermébe – 3:25. Minden az asztalokon: sós, édes, folyékony, száraz, gyümölcs, felvágott, sajt. Felteszem a fejlámpákat és az esőkabátot.
Az éttermekből és kocsmákból kihajolva tapsolnak nekünk az ablakokból, kurjongatnak és megy az „Animó”. Nyúlik a mezőny, nincs tolongás az egysávos részeken. De nincs is nagyon egysávos rész. 9 kilis a szakasz, főleg felfelé. Nem annyira élvezem. Sokan előznek meg, valahol itt kapcsolom ki a többi versenyzőt a világomból. Hamarosan levehetem az esőkabátot és kipihenem magam az előző rohanásból. Kezdem élvezni hogy itt vagyok. Kezdem élvezni, hogy nem tévedek el. Minden kereszteződésben van kint néhány útbaigazító ember aki tapsol, szurkol és spanyolul mondja hogy merre tovább. Nem tudom el lehet e itt tévedni. Főleg így két lámpával. Jön a 29-es pont és szépen kezdem visszacsipegetni azokat akik az előbb állva hagytak. Futok. Mondom futok, éjszaka. Én akinek állandó mumusa az éjszakai közlekedés. Tudom, hogy ilyen tempóban nem fog végig menni, de megfogalmazom amit minden kezdő megfogalmaz: amikor megy a láb akkor engedni kell mert úgyis lesz még amikor nem fog. A 43-as pontra kicsit eléhezve érkezem, de a terülj terülj asztalkám és a saját frissítők hamar rendbe raknak. Szükség is van rá mert olyan ereszkedő jön mint az UTMB-n volt a második hegy lefeléje (Croix du Bonhomme). Combszaggató annak aki nem elég magabiztos az éles apró köves ereszkedőkön. Szóval én tónusba raktam az amúgy sem kicsi négyfejümet J Fűlépcsők mély vízmosással, vagy egyszerűen csak vízmosásban megbújó nyálkás kövek és élére állított pala lap méretű kövek váltják egymást. Ezt überli az éjszakában a látvány, hogy a szemközti hegyen kapaszkodnak fel a fejlámpák – milyen hihetetlen, de nem kanyarogva hanem merőleges szakaszokra bontva. Elérem az 53 kilinél lévő pontot. 10:15. Itt belibbenek az orvosi sátorba. A cipőm elkezdte kidörzsölni a lábfej hátának belső részét (meg legalább a cipőmet is kiüritem). Nincs komoly baj, de megkérem, hogy tegyen rá valami ragtapaszt, hogy ne a bőrömet gyalulja a cipő. Végső megoldás: az egész lábfejemet körbetekerik egy csík ragtapasszal. Megoldotta. Negyed órát buktam, de legalább már nem zavar. Irány az emelkedő. Hajnal van többen borulnak meg fejben vagy erőben körülöttem. Ebből is próbálok erőt meríteni. A hosszú emelkedőkön sporik csapódnak mögém. Élvezik a dupla lámpám fényét. Na meg nem is megyek a mezőnynél lassabban. Kapaszkodok fel aztán ahogy billen a szint már kocogok is bele. Még mindig alig hiszem el, hogy képes vagyok itt futni. Pirkad. Megint kezdek egy kicsit eléhezni. Kicsit elszámoltam a pezsgőtabletta mennyiséget és 50től nem kettőt hanem egyet teszek csak a kulacsba, hogy kitartson a 77-es pontig ahol az első előre küldött csomag vár. A 66-os pont előtt egy fa mentes hegytetőn vezet az út. Gyönyörű a látvány. A hegyek mindenféle méretben és mindenféle távolságban rojtozódnak körülöttünk a narancssárga különböző árnyalataiban. A pont előtti utsó két kili megint köves, technikás lefelé. Húz a jobb combom ezerrel. Kicsit megfáradva érek a pontra, már nem beszélek futásról. Frissítés és indulás Tolossa-ba. Mivel hasonlítgatom a szakaszokat – most jön a Világoshegy. Csak itt kicsi az esélye hogy Lőw Andris várjon a tetején. Kilenc kili van le. Nem megy már a dinamikus futás, de ahol tudom erőltetem. A város felett kezdem el érezni, hogy a korábban bekötött lábrész ismét gyalulás áldozata. Lenézek és világosbarna foltot látok a fájdalmas helyen – konstatálom, hogy a cipő kiradírozta már a zoknit is (ja mert hogy tomika képes elindulni egy lábfejnél keresztbe végigrepedt gyöngyvászonnal bíró cipőben egy ilyen versenyen –egyszóval beláttam a cipőm oldalán :-/). Itt merülnek fel a gondolatok, hogy miként fogok ezzel végig menni? kell e nekem ezzel a dörzsöléssel tovább küszködni? De 3 órám van a szintidőhöz, nem nagyon kényeskedhetek. Keresztül sétálok a városon és délelőtt 10:15kor (16:15 a rajthoz) megérkezek a pontra. Gyorsan lefejtem a cipő. Basszus, nem a zoknim lukas, a talpbetétem lógott ki a lukon azon a helyen ahol a dörzsölés van. Oké, de fáj. Irány a zuhanyzó, lemosom a lábam, hogy megnézzem mekkora a baj. Öööö. A kidörzsölésből szivárog valami pirosas sárga (nem nagy, de szivárog), a korábban feltett kötés a külső talpélen is csinált kidörzsölést. A rüsztöm is elevenre gyalulva és a sarkamnál egy 6-8 centis szakaszon van gennyesre dörzsölve a bőr a cipő sarokmerevítője által. Szuper. Még jó hogy ide küldtem előre a leukoplastot. Felragasztom. Lejön. Még egyet ragasztok rá, megint lejön. Megyek megint az orvosi sátorba, hogy rakják rendbe. Elkezdik alaposan megtakarítani, jódozni. Kérdezik a nevem, honnan jöttem és hogy megyek e tovább. Minden korábbi bizonytalakodásomat felülíró határozottsággal mondom „I will”. Rázzák a fejüket. Egyre több orvos és mentős van az ágy körül ahova lefektettek. Megjelenik egy szervező is. Biztos tovább akarok menni. „I will. With or without that” mutatok a kötésre a lábamon. Jönnek a különböző próbálkozások még, hogy 10 kili a következő pont (mondom, hogy tudom, az azt követő meg még kilenc), hogy nagyon kemény lesz ez (mondom, hogy sok kemény dolog van 160 kilin). Alig várom, hogy befejezzék és kijöjjek az orvosok karmai közül. Na ezek megismerték a Magyar virtust J olyan gyorsan indulok a pontról, hogy majdnem elfelejtem kicserélni a pezsgőtablettás dobozt. Fél órát töltöttem ezen a ponton.
Közel 11 óra van. Most kell figyelni, hogy ne kapjak napszúrást. Szerencsére a szekérút amin menni kell 85%ban fák között visz. Jól futható lenne, de a jobb combom ég rendesen. Szerencsére ezen a szakaszon csak 600 szint van a kiírás szerint. A kövi ponton fülelek, hogy a ponton lévő frissítő ember nagyon magyaráz valamit a többinek. Belekérdezek, hogy el tudná e valaki mondani angolul, hogy mi van (kis pánikot éreztem a hangjukban). Annyit mond, hogy a nagy hegyen eső lesz. Megyek tovább és elkönyvelem magamba, hogy ezek a spanyolok össznépien félnek a vihartól. Eszembe jut a tegnap esti futótársam is. Eröltetem a futást. Szeretnék már a hegy lábánál lenni, hogy minél hamarabb túl lehessek a 103-as ponton. Itt kicsit több a napos szakasz, Próbálok menekülni előle. Hangulatos kis falun megyünk keresztül. Ebből vezet egy hosszú kitett beton ereszkedő a hegy tövébe, Amezketeába. Befelé menet nagyon magyaráz valamit egy szervező, de amikor angol nyelvű tájékoztatást kérek akkor meghökken. Elvisz egy kollégájához aki annyit mond, hogy lehet, hogy vihar lesz a hegyen. Mondom, jó. Eszek iszok, közben a körülöttem ülők rázzák a fejüket. Egy spori kezdi el mondani gyenge angolsággal, hogy vihar készül a hegyen. Mondom, hogy oké. De lehet, hogy nem engednek minket tovább. ??? de lehet, hogy felvisznek minket a következő hegyre, hogy onnan folytatjuk. (Huh van még esély) És mikor döntik el? 3-kor (2: 42 van ekkor). Érzem, hogy nem jó a sok várakozás, de addig még kibírom lemerevedés nélkül. 2:48-kor jön a hír zanzásítva: nem engednek tovább senkit. Finisherek vagyunk és jön értünk egy busz ami visszavisz minket a célba. Döbbenet, de senki nem lázong. Beülök a fejrázók sorába. 96 megtett kilóméter, 5850m D+, ennyi a vége az itiner szerint. Jó lenne sírni egyet, de nem engedem a Magyar image rombolását. Eszek, iszok és tűröm, hogy merevedik a combom. Bajtársak jönnek kezet rázni, valamelyik megköszön valamit. Nem tudom mit, de jól esik. A hegyet nézve csak reménykedek hogy tényleg lesz vihar. Felmerül még bennem, hogy szembe kellene menni a rendszerrel, de elhessegetem a gondolatot, hiszen simán lehet, hogy a pontot is lebontják fent. Egy kis busz jön értünk. 6-os csoportokban kezdik visszavinni azt a 20-25 versenyzőt aki feltorlódott a ponton.
Fél órán belül újra Beasain-ben vagyunk. Kérdés nélkül kapjuk vissza a chippert járó 20 eurót és a finisher kiskabátot (mivel polónak L-est kértem ezért a kiskabát is az lett. Szóval soha nem fogom használni a két méter feletti fesztávommal). Álmos vagyok.
Másnap nézegetem az „okostelefon”os alkalmazáson, hogy én 20:40-re érkeztem Amezketába aki 19:35kor azt még tovább engedték. Sőt ő 37:xx-et ment és beért. Elmondhatatlanul irigylem.
Szóval az Ehun Milakról: Kezdem az egyetlen negatívummal – az itinerbe írt távolság és magasság adatok csak tájékoztató jellegűek, nem szabad komolyan venni őket. Csak olyan iránymutatás féle. Szerintem nincs benne a 11K szint, de ez nem csökkent az útvonal nehézségéből. A neten vannak fent GPS trackek. Szintre 9K és 10,2K között mozognak a mért adatok.
A rendezvényen érezni, hogy az UTMB a példakép, amit próbálnak felül múlni. Az asztal kínálata szerintem már felül is múlta. Az útvonal jelölése olykor már szájba rágós (amikor nem csak azt jelölik, hogy merre kell menni, hanem azt az utat is lezárják szalaggal amerre ne menj), de ezt nem lehet soha eléggé részletezni. Amiben viszont biztos, hogy felül múlták a franciákat az a barátságosság. Nekem az UTMB-n meg volt az élmény, hogy kérdeztem angolul és franciául válaszolt a figura. Itt bárkit kérdeztem, addig magyarázott amíg meg nem értette magát. Vagy keresett valakit aki nála jobban beszél, vagy keresett olyan szót ami nemzetközi (volt olyan aki az esőre az aqua szót használta és mutatta a kezével ahogy esik). Persze ebből adódik, hogy hatalmas szabályértelmezési vitába nem lehet velük bonyolódni, de nem is ezért megy az ember (amúgy a teljes spanyol kirándulás során ez volt a tapasztalat az angolt illetően, egy kezemen megszámolom mennyien beszéltek jól englishül). Mi Madridba repültünk, de van reptere Bilbao-nak is ahonnan komoly vonatközlekedés indul minden felé. Röviden úgy fogalmazom meg ha valakinek nincs időm ilyen hosszasan mesélni, hogy olyan volt ez az Ehun Milak mintha a Mátra115 szervezőire bízták volna az UTMB megszervezését.
