Nem voltam túl büszke a múlt heti kisbéri eredményemre (100 kilis versenyt feladni 30-nál), ezért lélek ápolásnak szántam a Mátrabérc trailt. Bár az edzés kilométerek foghíjasak voltak és még a combomban sem voltam biztos, hogy hibátlanul fog működni (a korábban már említett masszőr által előhozott sérülés) de bizakodó voltam. A mobil telefonom otthonhagyásával motiváltam magam arra, hogy meg se forduljon a fejemben, hogy ki akarok szállni. Kell ez az eredmény.
Minden pontra előreküldtem a kis varázslöttyömet, így egy adag papírzsebkendővel és egy flakonnal a kezemben vágtam neki a Mátrának. Nagy halállal számoltam, de sejtelmem sem volt, hogy hol fogom megkapni. Nincs terv, megyek ahogy jól esik. Ennek szellemében gyurjánosan kezdek. Gyorsabban a későbbi átlag tempómnál. Sor végéről indultam és az első 20-on lassan csipkedtem le az embereket. Ezen a szakaszon az útvonal számai jártak a fejemben: az egész túra 57 kili/ 2800 m szintemelkedéssel. Ebből az első 20on megeszünk 1400-at, illetve az első 11en legyűrünk 1000-et. Szóval Kékesig szó sem lehet fáradtságról. Futok, amit tudok (mármint imitálom a futómozgást), érzem ahogy dolgoznak a rég használ izmaim. Jól esik, bár ez az érzés szokott az elfutás előszele lenni. 15nél kicsúszik a lábam, leteszem a térdem. Hátam mögül érdeklődik egy hang, hogy okés e minden. Még szerencse, hogy az ember nem mindig azt adja amit kap. Ezt a hangot én néhány perccel ezelőtt nem kérdeztem, meg amikor egy kőbe rugás után felszisszent. A srácról és a cipőjéről amúgy csak annyit, hogy eljött az MBT-re egy olyan vékony talpú Puma divatcipőbe, amit én pont a talp vékonysága miatt városban sem veszek fel.
3:26-ra érkezek Kékesre. Itt a frissítők mintha vízhiánnyal küzdenének, de ezt nem tapasztalom a bőrömön, csak az elbeszélésből következtetek. Mindent kapok amit kérek, sőt néhány plusz jó szóval és buzdítással jöhet a sárga lefele. A futható részt élvezem. Zárkózok az előttem haladókhoz. Aztán jöhet a fal. Büszke lennék magamra, ha valaha egyszer ezt a lefelét meg tudnám futni. Ez most sem értem el. Szép lassan lebotorkáltam. Itt volt az első comb görcsöm, kicsit hamarabb jött mint szokott (a következő felfelén szokott beköszönni). Iszom a varázslöttyömet, és múlik a fájdalom (Tankcsapda után szabadon – bár ők biztos nem erre gondoltak :-) ). Jöhet a következő emelkedő, jön vele a következő combgörcs (valahogy a comb és a lovagló izom között valahol), de szerencsére ez már nem annyira durva mint az előbb. Minden perverznek egy házi feladat: egy éppen begörcsölni akaró lovagló izom kilazítása sétálás közben. Megoldásokat várom maximum egy oldalas kidolgozott esszéként a mail címemre. Galyára hosszú felfele visz. Sétálok, azt próbálom gyorsan. Rosszul nem mehet, mert előzök. Szegény srác (akit előztem), megkérdezte, hogy hol lehetünk a mezőnyben. Idézem: nem lett boldogabb, azzal hogy megmondtam neki h valahol az utolsó ötödében.
Galyán nem volt kérdés hogy sót kell magamhoz venni, ami csökkentheti a görcseimet. Ropi, nápolyi, kulacs csere és indulás tovább. 5:05 felcsillan a remény. A 3:26ot gyengének tartottam és kicsit elkeseredtem, hogy mi lesz így itt. De ez az öt órás idő feldobott. Ismét futómozgás volt a felfeléken és mackós döcögés a lefeléken. És a böjtje, ismét görcsöl a combom. Ismét annyira hogy még sétálni sem bírok. Masszírozom, elszorítom az izmot, így próbálok tovább haladni. És mint általában most is segít. Ezek szerint kevés volt a só. A sóról és a frissítőállomásokról jut eszembe, hogy van egy varázs annak, hogy ikonok állnak a pontokon. A teljesség igénye nélkül: az a Carlos volt Kékesen aki elit mezőnyben van az UTMB-n (földünk egyik legnehezebb terepfutóversenye), bandras az óriás túrák fényéből (200 kili feletti táv és/vagy 20 e m feletti szintemelkedés) jött le galyára, mindketten keresztesen. Oli (szintén volt már 40-ben az UTMB-n és edzője a Spartathlon győztes Lubics Szilvinek, stb), manbo (7szer 10-ben az UTMB-n) a rajtban és a célban. Nagy flash ezektől az emberektől (UFO-któl, a szó pozitív értelmében) támogatást kapni, tényleg mintha Schumaher tankolna nekem a Shell kúton. Szeretem a galya Ágasvár közötti szakaszt. Még most is tudom kocogni és viszonylag gyorsnak érzem. Pozitív csalódás, hogy egy-egy séta után a futásra visszaváltás nem fáj. Élvezem a zsibbadós fájdalmat. Most már fájhat. Az Ágasvár lefelé sz.pás és onnan már csak a Muzsla van felfelé. És nem vagyok rosszul. Az ágasvári felfelén azért kapok még egy görcsöt amiben húzni kell a lábam, de már rutinosan bicegek fel a szikla lépcsőn. És még nem is vagyok mérges (ilyenkor azért már szidni szoktam magam, hogy mit csináltam rosszul). Ágasváron telefonál egy spori, akkor fejezi be amikor felérek így a lefelénél mögém csatlakozik. Turistaháznál vizet veszek magamhoz. Meglepően sokat segít. Ismét futásnak merem nevezni amit művelek.
Keresztesre jó hangulatban érkezek meg. Carlos kérdezi, hogy mennyien lehetnek mögöttem. A 20-as válaszomra megrökönyödik, ami egy kicsit elbizonytalanít. 7:05-re indulok fel a Muzslára. Azt számolom, hogy ha képes lennék az 50 perces felfelére és ugyanilyen lefelére akkor behúzhatom a mai napot 9 órára. Ez mekkora lenne?! Tolom az emelkedőt, erőltetett gyaloglás, de közben agyalok. Vajon hogy kellett volna jól válaszolni a kérdésre? Számolgatom a neveket meg az arcokat akiket tudom, hogy ha nem sérültek le akkor tuti versenyben vannak és mögöttem. Nem forog az agy. 6-7-et fixen össze tudok szedni. A perverzitásom szereti a Muzslát. Az egyenletes tempóm miatt a Muzslán simán előzgetni szoktam. Most is így ment. 3-4 embert még a mezőny ezen részén is be tudok gyűjteni.
Nem tartom magam olyanak, aki magában beszél, de egy Yess kiszaladt a számon ökölbe szorult kézzel amikor a csúcskő mellett 8:08-at mutatott az órám. Ha valaki ezt mondja reggel vakon aláírom. Erőltettem a lefelét, mert a többiek biztos gyorsabbak nálam – már aki bír futni. Folytatom az előzgetést, amikor is utolérek egy srácot (egy másik kíséri) aki két botra támaszkodva biceg le. Aláfordult a bokája a csúcs után. Jól nevelten rákérdezek, hogy mi van vele, tudok e segíteni és indulok tovább egy 200 métert. Nem tudom megmondani, hogy miért, hogyan de bevillant, hogy vihetném lefelé a srácot a hátamon, ha bírja. Visszakocogtam (!! fel) aztán gyorsan rábeszéltem, hogy ez neki jó (akkor már másfél órája botorkált lefele). Innen úgy mentünk, hogy egy darabon vittem a hátamon, aztán amikor járható rész volt akkor jött botokkal. Vastag volt a combja, így elégé elszorítottam, amikor tartottam, de legalább lejöttünk egy két gennyes részen közösen, gyorsabban.4-5. cipelés után úgy megindult, hogy normál tempóban tudtunk sétálni mellette. Közben mentek el mellettünk az emberek, kezdtem megnyugodni, hogy nagy hülyeséget nem mondtam, hogy 20-an vannak mögöttem. Már rendesen remegett a combom a fáradtságtól és dugult a fülem az eléhezéstől, amikor körvonalazódott, hogy több segítséget már nem nagyon fog hagyni bajtársam. Jó tempóban is bicegett, így két angol társaságában indultam el a cél felé. A dióspataknál állt a szakadt bokájú srác csapat autója, kicsit meglepett a neki támaszkodó srác flegmasága. Javasoltam, neki hogy valami magnéziummal induljon el valaki a csapattársa elé. Asszem azt olvastam le az arcáról, hogy „nekem Te ne mond, meg mit csináljak”. A két angolt interjúvoltam, hogy tetszett nekik a verseny? Meg hogy jönnek e jövőre? Azt tanácsolták, hogy kérdezzem őket holnap :-) végül még egy külföldi csatlakozott hozzánk a célegyeneshez közeledve. Így négyes befutó lett. Még egy kis látványosságra is rá tudtam venni befutó társaimat, így magasba emelt kézzel futottunk be. 9:47
A célban egyből jöttek a köszönömök a segítségért, akik látták h mit csináltam, meg a szervezők érdeklődtek, hogy kell e nekik tenni ott bármit. Jól esett. Jól esik. 3 liter folyadékkal raktam rendbe magam. Mindent emeltem a számhoz, ami cseppfolyós volt. A másfélliteres flakont 3szor emeltem a számhoz, hogy kiürüljön. Még szintidőn belül ért be a srác testvére, aki korábban kísérte a bokaficamos futót.
Elsődleges terv: célba érés. Másodlagos: célba érés egészségesen. Harmadlagos cél: célba érés egészségesen szintidőn belül. Nagyvonalú kalkulációim 9 és 9:15 köré teszik a segítség nélküli időmet. De így adhattam valakinek valamit anélkül, hogy az én érdekeim sérültek volna. Sőt ha lehetek perverz akkor 50 kili és 2800 szint után még nyomtam egy comb edzést egy 80 kilós emberrel. Szóval jól kihasználtam a srácot :-) Senki nem azért megy egy terepfutó versenyre, hogy a cél előtt versenytársakat cipeljen a hátán. De érdemes azt látni, hogy mint a vezetésben, a járásban vagy az életben is néha a valóság felülírja a terveket. Néha ki kell kerülni egy macskát, néha nem számolunk egy gödörrel és néha nem érdemes hajszolni a másodperceket a saját érdekemben, ha az sokkal többet ér ha másnak adom. A ráfordítás/haszon rátája a segítségnek jobb volt. Kocsiban néztem, hogy mekkorák a combjaim. Azt hiszem az extra segítséget nem tudtam volna nélkülük megcsinálni. Van amikor hátrány hogy akkorák, de ma jól jött. Fáradtan, de elégedetten indulok a mai futóedzésemre. Hiszen jól vizsgázott a futómű. Bizakodva lehet készülni a májusra.
Nem vonok le messzemenő következtetéseket, de érdekes kérdéskör hogy a terepfutás mennyivel nagyobb sikerélményt tud adni egy betonfutásnál. De ezt majd legközelebb.
