Ritka jó vásárt csináltam a hétvégén. Találtam egy helyet ahol 2500 forintért 30 órán keresztül ehetek, ihatok ami belém fér. Egy ilyen ajánlatnak nem tudtam ellenállni. Csak hát az apró betűs rész. Amikor azt mondták hogy az asztalok egymás mellett lesznek nem értettem hogy miért fontos ez. Egymás mellett – 5-7 kilométerenként. Na mindegy – gondoltam – egy két szigetkör nem akadály, akkor is kieszem a vagyonukból őket. Szombat hajnalban indult az akciós időszak ezért már péntek este odautaztam, nehogy egy percről is lemaradjak. Gyanús volt a társaság. A szervezők mosolyogtak, a kísérők szemében a büszkeség és az irigység csillogott. Az indulók szemében pedig a tűz, hogy csődbe visszük a szervezőket. Este még megittam egy-két gyomortágító sört és elvonultam aludni. Egy nagy rendezvénysátor volt felállítva a magamfajtáknak. Hangulatos volt. A természet erejét sátorban megérzi az ember, bár általában kissebben.

Szombat reggel van. Kezdünk. Azt mondták, hogy az első asztal Oroszlán várnál van. He – he. Hát az itt van egy karnyújtásra. Mindenki elindul. Rengeteg ismerős arc, rövid beszélgetések. Elindult az éhes emberek tarka mezőnye felfelé. Nézegetem közben az asztalok helyeit a térképen. Azt tervezgetem, hogy az elején még csak kóstolgatok, hiszen egy étteremben sem hozzák ki a legjobb falatokat előre. Azt találtam ki, hogy amíg el nem hagyom Galyatetőt addig csak óvatoskodok. Miközben ezt összeraktam fejben jön is a szervezők első meglepetése: már a  Jaguson kínálgatnak minket. Jé, ezek Ernőék. Itt már a kóstoló asztal mellett is ismerős arcok állnak. Jó lesz ez. Itt nem eszek semmit, tuti valami turpisság van benne. Na meg a mögöttem érkező sporttársak oda akarnak férni egy kóstolóra. Így hát gyerünk tovább. Oroszlán várnál csokit kóstolok. Az ital automatáknál nagy a tömeg. Erre biztos nem számítottak a szervezők, hogy egyből az elején így fogjuk tesztelni a szolgáltatásukat. Dörzsölöm a tenyerem, jól kezdünk. Baktatok tovább, hogy minél hamarabb találjak egy asztalt ahol kicsit egyedül ehetek. Kékesre sikerül úgy felérnem, hogy egy kisebb csoport liheg mögöttem (együtt összesen majdnem annyira lihegtek mint én egyedül), de én szeretném a finomságokat lecsipegetni az asztalról, szeretnék válogatni egy kicsit. Már a kis házhoz közeledve tervezgetem mit fogok enni. Sósat, mindegy csak sós legyen. Már az ajtóhoz érve kiveszik a poharamat a kezemből, és amíg helyet foglalok már meg is töltik nekem. Sós paradicsom, nézegetem a svédasztalt, megtalálom még a régi kedvencemet, alma sajttal. Megkezdem gasztro túrámat. Ebből is csipegetek. Leereszkedek hazánk legmagasabb pontjáról, hogy a parádsasvári konyhát is megkóstolhassam. visz a lendület, meg hát tudjuk h lefelé még a sz_r is gurul. Parád előtt pesti ismerősökkel találkozok. Évek óta nem beszéltünk. Most épp itt túrázgatnak. Én meg ide járok zabálni. Parádon kis piskóta tallér meg gyömbéres süti, meg hát a sós paradicsom. A piros kereszt segíti az emésztésem. Mi lehet a galyai asztalon hogy ilyen meredek és napos emelkedővel próbálják lebeszélni róla az embert? Már egyedül botorkálok, illetve van még egy lihegés a nyakamban, de ő hamar elém kerül. Értem már miért dugdossák galyát. Itt nem egy asztal van. Ez egy komplett vendéglátó egység. Elsőre fel sem fogom. Mit egyek? Mit egyek? Basszus nem tudok dönteni. kérek inni és markolok valami sósat, mert elhatároztam, hogy ha ide úgyis vissza kell jönni akkor kitalálom ,hogy mit egyek mire visszajövök. Még egy házi sütibe azért belenyúltam, hátha az segíti a gondolkodásomat. Most már tudom, hogy legközelebb ha erre a rendezvényre megyek akkor a mátraalmási ponton kell támadni. Tele van minden finomsággal az asztal, de dugig, még sem eszik itt senki. Ott válogattam egyedül. Meg is kóstoltam valami csokis tallért, alma sajt kombó aztán elindulok vissza galyára. Döntöttem levest fogok enni, kérlek. Finom kis hús leves tészta és zöldség nélkül. Úgy elmerültem a tervezgetésbe, hogy egy előre be nem jelentett asztalnál nem is ettem semmit. Pedig az ott lévő emberkék Jedik voltak, úgy köszöntek el hogy az erő legyen velem. Nem értettem mire mondja, de nem is tudtam volna lereagálni mert elkezdett hörögni a tüdőm amikor válaszként azt próbáltam mondani, hogy „te nem vagy az apám”.

Galyán már kicsit nagyobb a tömeg mint az előbb, várni is kell a levesre. Mivel két percnél többet kell várnom így kapok házi sütiket kárpótlásul. Meg pogácsát. Meg sajtos rudat. Meg inni. Késhetnek a levessel még, én elvagyok … 6 órája eszek, de úgy fest hogy a rendezők is most beerősítenek. Nem is baj hogy a következő asztal messzebb van. Beszélek az otthoniakkal, hogy ne főzzenek nem vagyok éhes. Még megy a csoszogás is szóval egy darabig biztos nem lesz gond. Fel, le, köves, gyökeres, poros, saras és ezek bármilyen kombinációja, variációja. Itt már végképp egyedül haladok. Néha fel tűnik előttem egy egy induló, de amint meglátnak, menekülnek. Én is ezt tenném ha magamat látnám, de szerencsére én a másik oldalon vagyok J illetve ezen a részen kezdett el cseperegni az eső. Annyira nem áztatott minket, de annál többet ér hogy nincs meleg. Mátraházára egy combos emelkedő után érkezik az út. Pihegek egy kicsit, hogy több mindent tudjak fogyasztani. Bodza szörpöt iszok meg száraz süteményt veszek magamhoz. A következő asztalt nagyon várom. Lajos házán olyan kiszolgálás van hogy a legtöbb strandbüfé sunnyogva oldalazhatna tovább. Oda felé menet eszembe jut hogy mi gurul lefelé a lejtőn. Sajnos én már nem tehát már annak is kevés vagyok … Minden lépést megtartok a lefelén. Ég is a combom mint a Reistag. Megérkezek az asztalhoz és ledöbbenek. A kis erdei turista asztalon esztétikailag összerendezve a szeletelt retek a hagymával, a másik tányéron a paradicsom a sajttal. Veszélyt sejtek, ezek a rendezők sejtik hogy kell elbánni az indulókkal. Most már pszichés hadviselést folytatnak, kicsit tartok tőle hogy a következő asztalnál majd késsel villával kell ennem (nem azért mert ezt várják el, hanem mert szégyellni fogom magam hogy koszos kézzel nyúlok az asztalra). Kurtz und gut, es ist lenyűgöző. elhangzik hogy házi/saját készítésű lekvár van a kenyéren. Minden elvemet félreteszem és olyat teszek mit évek óta nem – eszek egy lekváros kenyeret. Egy másik indulóval együtt hagyom el az asztalt. Panaszkodik hogy kifordult a bokája, de úgy megy mint a meszes. Nem teszi le a sarkát és így megy gyorsabban az emelkedőn mint én. Aláz. Futok utána (leírni is szégyellem). Beszélgetünk. Elülteti a bogarat a fülembe, hogy idén egy órával korábban rajtoltunk mint tavaly. Kimozdulok a komfort zónámból, még ha nem is hiszem el teljesen. Ha ez igaz akkor kb egy órával vagyok lassabb mint tavaly. Szopóka, akkor erőltetni kell. Zárkózni. Egy kellemes ereszkedőn hagyom magára. Nekem mennem kell. Mátraszentimrére küldtem előre sört, gondoltam ha nagyon bezabálok akkor majd segíti az emésztésem. Itt sikerült egy kulináris turmixot összehoznom: töményre kavart almaszörp felöntve barack konzerv levével és a tetején dekoratívan elhelyezni két multivitaminos pezsgőtablettát. Sz_r volt de legalább hatott. Az asztalról ettem sós paradicsomot. Kínálgattak még levessel, de az most kihagytam, pedig biztos okos dolog lett volna a szemerkélő esőben egy kicsit felmelegedni … Útvonalunk benézett Mátraszentistvánra, majd Szorospatak felé vettem az irányt. Az a jó ebben a szakaszban, hogy a lejtő meredeksége folyamatosan csökken. Szóval bármennyire fáj valamim egy idő után úgyis futómozgás lesz belőle. Gördülök, vonz a kaja. Erdőből kiérve ráerősít az eső. Ennek az az előnye, hogy a szervezet több táplálékot igényel a fűtéséhez. El is kezdem a feltöltést. Ismét Erőék az asztalnál. Most már van lehetőségünk beszélni is. Megtudom, hogy senki nem tölt sok időt az asztaloknál. Sokan választják azt a taktikát, hogy majd a célban gatyásítják le a rendezőket. Míg ezt meghallgatom már két szelet sós vajas kenyeret szorítottam a gyomromba paradicsommal. Szégyenlősködök és nem merem elkérni a harmadikat is, inkább eszek omlós házi sütiket. Nem is fázom J Amúgy Ernőék keverték a legjobb italt (mindenki csak izónak hívta), minden más ponton hígnak éreztem. Szorospatakon eltalálták az ízlésemet. Nekiveselkedek a méltán híres ágasvári emelkedőnek, hogy az ottani két asztal repertoárját is teszteljem. az eső kitartott, és a fás rész bokrosra cserélődött. Elég tépetten néztem ki mire felvonszoltam magam. De annyira jól laktam a hegy lábánál, hogy eldöntöttem, hogy a felső asztallal kezdek. Az ég elzárta a csapot és a nap sugarai kezdték el szárítani a ruháimat. Lehet hogy ezt csak én akartam így érezni, mert a ponton se asztal és Csanya is csak a sátrából kandikál kifelé – ha szükséges. Arra volt jó erre kezdeni, mert látom azt hogy mennyire vannak előttem és utánam még éhes emberek. Látom, hogy egy darabig még egyedül fogok menetelni. A lenti ponton limonádéval lazázok és rízskokot eszek. Érzem, hogy megbírnám enni azt a másfél tepsit ami ki van téve, de ha megtenném akkor itt aludnék és nem ennék több asztalról J Elindulok inkább, hiszen annyi finomság vár még rám. Egy olyan hosszú emelkedőn kell falloskútra felmenni ,hogy ha lennének ellenségeim akkor ide küldeném őket letekerni egy féknélküli biciklivel. Soha nem böngésztem részletesen a szintrajzokat. azt gondoltam hogy van a Kékes meg Ágasvár ami cumi. Úgy voltam vele, hogy így is úgy is menni kell. De most leesett a tantusz, ez a vidék tele van szoptató részekkel. Szóval: Falloskút étkezésem következő fogása. Zserbót eszek kókuszgolyóval, ez az élet. teletöltik a kis pohárkámat és tovább bicegek. Ismét telefonálok a védvonalnak, hogy úgy néz ki nem lesz gond. Éhes nem vagyok, de sört azért szerezzenek. Vidáman kocogok telefonálás közben, mert tudom, hogy a következő ponton már az éjszakára tervezett –pizsamától különböző- cuccaimat találom. A lefeléket motiváltan kocogom, a felfeléket tolom ahogy bírom. Estére még a nap is kisütött. Hidegkúti turista házhoz küldtem a fejlámpámat is. Nem akartam, hogy megint két hónapot álljon az izzadt polóm a zacsiba (tavaly ennyivel később jelentkeztem az itt hagyott cuccomért) ezért innentől tesco-s táskával a kezemben megyek. Levest eszek, meg észre veszem hogy itt nagyobb és kecsegtetőbbek a kókuszgolyók. Hm, nyammi. Sajnos a környezetemben az ilyes fajta anyagok gyorsan diffundálnak. Tempósan haladok a következő asztal felé, szerencsére futható így ismét aprósütemények tömhetem az arcom már a Muzslára menet. Tavaly is ugyan itt ért a sötét. Ahhoz képest, hogy idén kevesebb a futott kilométerem (ezért rosszabbnak kellene lennem) és hogy álom időjárásunk volt (ettől jobbnak kellene lennem) szinte méterre azonosan ott járok mint egy éve. Csak most jobb a fejlámpám (ha valaki megkérdi előtte, akkor azt mondom, hogy jó a fejlámpám, de láttam olyan megoldásokat hogy pironkodva sütöttem le a szemem olyan fényerővel közlekedtek embörek). Botladozok, rugdosom a rönköket, de sokkal gyorsabban haladok mint korábban bármikor. 10:15kor már a muzslai pilota kekszet eszem. Teszek a zsebembe az itteni promós müzliből, jó lesz később alapon majd nekivágok a bokatörő lefelének. Innentől minden asztaltól való távozás után fel kell vennem a széldzsekimet 5-10 percre mert fázok. Meg hát álmos vagyok. nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy ennyit egyek. Biztos a leesett vércukor … na akkor enni kell. Megszaporázom a lépteimet le, hogy a Diós patak mellett már savanyú uborkát, oliva bogyót, sós paradicsomot, téliszalámit …. lehet hogy éhes voltam? mindenesetre megiszok egy liter folyadékot és elviszek még egy felet. Azt mondták a ponton hogy a kövi asztal 9 km. egyedül botorkálom végig. sötétben nagyon belassultak a felfeléim. Vízszint, lefele még ketyeg is valahogy, de a felfelé az lassult sokat. A Kénes kútnál volt egy be nem jelentett asztal, azért innen már tudtam mit enni. Linzer volt, olyan jól eset hogy csak ne. Meg volt a kínálatban csokival bevont kávébab. Ebből nem mertem enni, de érdekelne a hatása. Majd a bejelentette ponton (2 kili emelkedő volt a kettő között) ismét pogácsázok és kapok inni is. Nem időzök sokat mert tömeg van (hajnali 2kor !!!) elindulok inkább a következő étterem felé. Kellemes ereszkedő szakaszon könnyen tartom a lépést azzal a négyes bollyal aki nemrég utolért. Így a következő Fajzatpusztán is együtt reggelizünk a srácokkal. Iszok egy nagy pohár kólát eszek sajtot, ropit meg egykét szem apró pogácsát. Káva asztalánál inni lehetne, de mennék már. Nehezen vánszorgok fel, álmos vagyok, és a lefelé sem annyira pörgős egyedül. Tóthegyes a nagy szívfájdalom. egész évben nem eszek tésztát és alig várom, hogy tóthegyesen bepusziljak néhány palacsintát. De volt most 20 órám ,hogy megfigyeljem, hogy semmitől nem ment a hasam. ezért úgy döntöttem, hogy nem eszek palacsintát. De elkértem 3-et hogy a célban megegyem. Célba veszem az utolsó asztalt a cél előtt. Nem kóborlok annyit mint korábban – lassan csak megtanulom az utat. a talaj elég köves így a sietés nem annyira megy. még utoljára kiborítom a cipőből a kavicsokat , összeszorítom a fogam aztán had szóljon. A virágos nyeregi Balaton szelet most életet ment. még két pogácsa és már nincs rajtam az az émelyítő éhség. Célba érés következik. ahol nem érzem bokaveszélyesnek a ott simán megy a futó mozgás. A köves szakaszokon szimpla gyors gyaloglást tolok. 23 óra és 11 perccel a kisnánai rajt után megérkeztem az élelmiszer raktárba. Kitekerem a kis Tesco-s szatyromat, kiveszem belőle a füzetecskémet. A szervezők leellenőrzik, hogy tényleg minden asztalnál megkaptam az „Evett” pecsétet (én már eközben a Tóthegyesről lehozott palacsintákat tolom az arcomba) és kapok egy színes kis követ aminek a felmutatásával ezt a konyhában folytathatom. Próbálkozok, próbálkozok, mint kis kutya az ugatással, de egy doboz piskótatallér meg egy nagyon gazdag tányér gulyáslevesen kívül nem megy le más. Zuhanyzást kívánok és fogmosást. Papucsot a lábamra, párnát a fejem alá.

Összesítve:

-          evések száma: 20 + 2 (lehozott palacsinta + cél)

-          megtett kilométer: 124 km

-          megtett szintemelkedés: 6345m

-          Ehhez szükséges idő: 23:11 (óó:pp)

Befejeztem a gasztro túrát. Nagyon sok ember nagyon sok féle ételét kóstoltam meg és megnyugodtam, hogy ugyan édesanyám borsólevesével egyik sem ér fel, de bőven van vendégszerető tehetséges kukta kis hazánkban. Most a szervezők nyertek. Annyi kajájuk maradt, hogy esélytelen lettem volna akár döntetlenre is kihozni a meccset, de nem felejtek. A fejem már tudja, de a lábaim még ellenkeznek, hogy kell még ezeknél a srácoknál kajáznom. Legyen mondjuk jövőre június első hétvégéjén. Addig edzek én is.